kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Öreg honvédektől Skype-székelyekig
Ünnepeltünk, ünnepelgettünk. Kértük, kéregettük a szabadságot, az autonómiát. Üzentek, üzengettek a miniszterelnökök, mondták, mondogatták a beszédeket a szónokok, és mi hallgattuk, hallgatgatunk.
Nem mondhatom, hogy régen nagyon másként történt volna... Pedig képzeljük csak el! Mi lenne most, ha egy igazi, élő, öreg szabadságharcost meghívhatnánk az iskolai ünnepségre, hogy meséljen a nyergestetői csatáról, a szónok pedig azt ecsetelhetné, hogy milyen volt Gál Sándorral parolázni, egy idős néni arról beszélne, hogy Petőfinek vetett ágyat a ma Petőfiről elnevezett csíkszeredai utcában? Hogy mi lenne, ha ez megtörténhetne? Elárulom, semmi az égvilágon. 1900-ban például még valóban megtörténhetett volna: sokan éltek még az öreg harcosok közül, sőt össze is gyűltek március 15-én az egész vármegyéből Csíkszeredában hálaadó istentiszteletre, évi nagygyűlésre és az igazolások átvételére a honvédegylettől, de csak magukban ünnepeltek, magukban emlékeztek a daliás időkre – legalábbis ez derül ki a korabeli beszámolókból. „Nálunk a mi kis városunkban a mindennapi élet közönye elölte a honfiúi lelkesedésnek eme nyilvánulását, városunk ifjúsága nem indított semmi mozgalmat a nagy nap megünneplése tárgyában” – fogalmazott akkor a Csíki Lapok újságírója. Úgy vélem, eleink ott ronthatták el az ünnepély megszervezését, hogy nem próbáltak az ifjúság nyelvén szólni, modern eszközöket felhasználva mozgalmassá, dinamikusabbá tenni a rendezvényt: megelégedtek néhány szavalattal, kórus által előadott dalokkal, szónoklattal. S így van ez ma is: ahogy elnéztem az idei március 15-i rendezvényeket, azok bizonyultak legvonzóbbnak az ifjúság számára, amelyek bevonták őket is, újrajátszották a forradalom kitörését, mint Székelyudvarhelyen, vagy slam poetry forradalomestet tartottak, mint Marosvásárhelyen. „Ez messze az ellentéte a szokványos március 15-ének, klisé- és protokollmentes” – vélekedett egy fiatal a forradalomestről – „főként azért, mert manapság, aki az irodalom iránt érdeklődik, azt liberális beállítottságúnak tekintik, ezen az esten pedig kiderülhet, mit gondol a nemzetről a liberális, a szlemmer, a huszonéves, aki azt mondja ki, ami a szívén van, hisz éppen ez a lényege a slam poetrynek.”
Örvendetes, hogy végre Székelyföldön is ünnepeltünk a fiatalok szája íze szerint is, mégis szomorú a helyzet: nemcsak azért, mert Európa nem szabad (ahogyan Orbán Viktor mondta), hanem azért is, mert az ifjaink elvándorolnak, s az itthon maradottakkal, Skype-székelyekül, már csak számítógépen tartják a kapcsolatot (ahogyan Borboly Csaba mondta). Az ünneplésre visszatérve pedig látszólag nyitottunk, mégis úgy gondolom, a magunk során mi is beleesünk az 1900-as példa csapdájába: a köztünk élő hősöket, veteránokat ritkán vesszük észre, s azok manapság is magukban ünnepelnek, így van/volt ez rendre, a világháborús megemlékezéseken és a kommunizmus áldozatainak emléknapján is. Ünnepelünk tehát, ünnepelgettünk. Kérünk, kéregetünk szabadságot, autonómiát. Üzennek, üzengetnek miniszterelnökök, mondják, mondogatják a beszédeket a szónokok, és mi hallgatunk, hallgatgatunk. Aztán vége lesz.
Daczó Katalin
