Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A pisai ferde torony árnyékából bizonyosan jobban ki lehet látni az időre, a történelemre. Carlo Ginsburg (1939), a város egyetemének tanára mindenesetre olyan világhírű történésznek számít, aki a maga mikrohistóriai módszertanával egyértelműen rámutatott arra, hogy az egyén életének a vizsgálata hogyan segíthet hozzá a nagy történelmi összefüggések jobb megértéséhez. A Székelyföldön alighanem ugyanezt vallja Oláh Sándor (1954) is, megtoldva még a települések, a kisebb térségek és közösségek vizsgálatával. Amíg azonban Ginsburg leginkább a régvolt századokkal foglalkozik, addig Oláh Sándor a huszadikat veszi szemügyre, és annak is azokat az évtizedeit, amelyeket csak nagyvonalakban, ha úgy tetszik, közhelyekben ismerünk, olykor nemzeti-ideológiai szempontok alapján előtérbe helyezve mindazt, ami napjaink számára tetszetős és nem beszélve arról, ami éppen ennek az ellenkezője. „Ki gondolná, hogy az olyan gazdasági kényszereket, mint a hatósági áron történt termény állami begyűjtését, a termelési versenyeket, az ipari növények kötelező termeltetését nem a szocializmus hajnalán, a kollektivizálás időszakában találták ki a Román Népköztársaságban, hanem alkalmazták ezeket már a központosító magyar állam kereteiben is, a hadigazdálkodás idején?” – írja ennek a számos tekintetben mítoszromboló könyvének a bevezetőjében a szerző, amelynek legtöbb tanulmánya ugyancsak gazdag forrásmunkák alapján mutat rá arra, hogy a különböző természetű hatalmi beavatkozások milyen következményekkel jártak székelyföldi települési, intézményi, családi és egyéni szinteken. Akárcsak Oláh Sándor más könyvei – és akad belőlük szép számmal –, ez a kötet is tárgyilagos szembenézés a közelmúltnak azzal a valóságával, amelyből kiderül: nincs új a Nap alatt. A jelszó nyomán – Székelyföld gazdasági felzárkóztatása, a munkaerő itthon tartása – történt itt már majdnem minden, amiről napjainkban is oly sokat beszélünk, és az lenne a legkézenfekvőbb, ha nem kezdenénk újra mindig mindent elölről, hanem legalább rápillantanánk mindarra, ami megtörtént, aminek következményei megismerhetők. A romániai rendszerváltás lehetővé tette, hogy az újra teret nyert társadalomkutatás az élet legkülönbözőbb területeire kiterjessze a vizsgálódásait, olyan könyvek tucatjai jelentek meg, amelyek tudományos módszerek alapján, bármiféle handabandázás nélkül beszélnek adott helyzetekről, a tapasztaltak alapján olykor megjelölve a kitörési lehetőségeket is. Mindezekből nyilvánvalóan lehetne olyan stratégiákat megfogalmazni, akár több változatban is, amelyek a döntéshozók asztalára kerülnek. Ha nem vagyunk restek a munkához, ha nem elégszünk meg azzal a néhány, unos-untig ismételgetett politikai közhellyel, amelyek a könnyebb megoldást, a politikai pótcselekvést keresik. Úgy tűnik, miközben az egyének élik a maguk változatos, mikrohistóriai életét, ezek csupán az egy helyben topogáshoz vezetnek. (Pro Print Könyvkiadó, 2008, Műszaki szerkesztő: Botár Emőke)

Székedi Ferenc