borús égbolt
szórványos felhőzet
Odatartozásunkról
„A Lélek világosan állítja, hogy a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és ördögi tanításra hallgatnak. Ezek képmutató hazudozók, akiknek meg van a lelkiismeretük bélyegezve.” (1Tim 4,1-2)
Olykor találkozunk olyan keresztény – de nem csak –, katolikus testvérrel legalábbis, aki egykor részesült a keresztség szentségében, akitől diszkréten megkérdezve, hogy melyik közösséghez, plébániához tartozik, a válasz általában a következő: „Nem tartozok semmilyen közösséghez, amikor szükségét érzem, egyedül imádkozom, hol egy templomban, hol a természetben, ahol meglelem a lelki békémet, a Lélek pedig vezet engem…!” Milyen szomorú ez. Éretlenségre, instabilitásra vallanak az ilyen és hasonló válaszok. Aki azt vallja, hogy neki nincs szüksége egy közösséghez való tartozáshoz, az téved. A 21. század pedig még inkább azt sugallja: elég vagy magadnak, oldd meg egyedül, állj meg a saját lábadon, ne hátráltasson téged senki, tégy úgy, hogy neked legyen jó… Igaza van? Évekkel ezelőtt egy lelkigyakorlaton hallottam a következőket: „Az igaz, hogy aki közösségben él, az lassabban halad előre, lassabban tudja megvalósítani a terveit, elképzeléseit, álmait… De ha elesik, akkor a közösségre esik, aki kifogja esése közben, az a közösség, akire rábízta az életét, az a közösség, amelyet ajándékba kapott. A közösség megtartó erővel bír”. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem annál inkább bátorítsuk egymást, minél közelebb érzitek a napot.” (Zsid 10,25) Ezek a napok, amelyekben élünk, tetszik vagy sem, „az utolsó napok”, amelyekről a Szentírás beszél, és figyelmeztet minket, hogy lesznek emberek, akik hazug lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak majd. Elég, ha arra gondolunk, hogy ma is vannak még mindig olyan helyek a világban, ahol az evangélium üzenetét tiltják, és ezeken a helyeken a keresztényeknek el kell bújniuk, hogy együtt imádkozhassanak. A közösség, amely az egyház, az Isten dicsőségére van, ahol a tagok nem tartják feleslegesnek egymást, ahol Isten szeretne bennünket együtt látni. Mi szükség van az embertársra, a testvérre? A másik ember lehetőség, hogy betöltsük a küldetésünket, amelyet kaptunk, a felebarátom segítségemre van, hogy megmutassam, szeretem az Urat: „Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: „Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20-21) Aki szereti Istent, az szereti testvérét is. Ha valóban Isten Lelke vezet, akkor jó dolgokat teszek, keresni fogom a közösséget. A Lélek tesz képessé, hogy megértsük egymást, arra tesz képessé, hogy jól értsük egymást. Istent is a konkrét dolgokon keresztül szerethetjük igazán, ha nem vagyok képes szeretni testvéremet, vele nem akarom a közösséget, akkor igazán Istent sem szeretem, nem akarom vele az igazi közösséget. A közösség az gyülekezet, az igazság támasza és oszlopa, az a hely, ahol Isten igéjét hirdetik és tanítják, helye a közös imádságnak, a szentmisének, az istentiszteletnek, amelynek közösségi jellege van, ahol semmi és senki nem veheti át a közösség szerepét. A felebarátomat szeretve, vele a közösséget akarva dicsőítem az Istent. Így leszünk olyan egyház, amelyben az Isten gyönyörködhet. Az Úr házában kell lenni ahhoz, hogy halljuk az Igét, hogy lelkileg növekedjünk, hogy hatékonyan részt tudjunk venni az egyház, az Úr egyházának munkájában és szolgálatában. Az áldás pedig, amelyet az Atya házában a közösséggel együtt kapsz, minden mértéket felülmúlóan erős és hatékony.Urbán Erik ferences provinciális
.jpg)
 cm.jpg)
