borús égbolt
enyhe havazás
Nincs itt semmi látnivaló
A számvevőszék jött, a számvevőszék látott, a számvevőszék büntetett. És kamatokkal együtt 436 ezer lej visszafizetésére kötelezte a megyei tanács vidékfejlesztési egyesületét azért, mert közpénzből gazdálkodó önkormányzati közösségfejlesztési társulásként a 2013 és 2015 közötti időszakban meghirdetett pályázati kiírásai révén 49 százalékos vissza nem térítendő támogatásban részesítette az eszközvásárlásra pályázó Hargita megyei tejbegyűjtőket, gyümölcsfeldolgozó konyhákat működtető gazdaegyesületeket. A számvevőszék megállapításai szerint ugyanis tejhűtőtankok, tejminőség-ellenőrző készülékek, gyümölcsfőző kukták, prések vásárlására közpénzből támogatást nyújtani, úgy, ahogy azt a Vidékfejlesztési Egyesület tette, nem lehet. Az eszközbeszerzési támogatásokra fordított közpénz így szépen kerüljön vissza oda, ahonnan való – ez esetben a megyei tanács költségvetésébe –, s az ügy ezzel le van zárva – gondolhatja a számvevőszék. Oszoljanak, mindenki menjen haza, nincs itt semmi látnivaló.
Pedig akad látnivaló, még ha a számvevőszéket – a közpénzek elköltésének éber őrét – ez aligha érdekli. Látni lehet például, hogy a számvevőszéki kutakodás után a Vidékfejlesztési Egyesületnél hirtelen minden megváltozott: a gazdaegyesületeknek szóló legnépszerűbb pályázati kiírásokat berekesztették, az idén megítélt támogatások elszámolását felfüggesztették, a pénz folyósítását leállították. És várnak. Várják, hogy a számvevőszéki megállapítások ellen benyújtott óvásra válasz érkezzen, és ezzel együtt az – immár behatárolt, eszközök nélkül hagyott, létében megkérdőjelezett – egyesület sorsára, fennmaradására is válasz szülessen. Várják továbbá, hogy egyértelművé váljon, ha mégis kell, akkor kinek kell visszafizetnie a kifogásolt összegeket. Márton Istvánnak, a Vidékfejlesztési Egyesület igazgatójának, akinek a szignója természetesen minden egyes támogatáskifizetési jóváhagyáson rajta van? Vagy a pályázati támogatásban részesített gazdaegyesületeknek, mint az eszközvásárlási támogatások tulajdonképpeni haszonélvezőinek? Nagyon is elképzelhető, hogy pont utóbbiaknak jut az a megtiszteltetés, hogy elvigyék a balhét. Nagy valószínűséggel az ő tisztük lesz visszafizetni a két, három vagy négy évvel ezelőtt kapott fejlesztési támogatási összegeket, azokat, amelyekből saját 51 százalékos hozzájárulásukkal együtt az idők folyamán Hargita megyében 55 egyesületi csarnokot újítottak meg, szereltek fel, tettek korszerűbbé, s ami nem apróság, hatóságilag engedélyezhetővé. Most azért bűnhődhetnek és a szó szoros értelmében fizethetnek, mert egy lépéssel közelebb akarták érezni magukat a vágyott nyugati normalitáshoz, mint az elkeserítő romániai valósághoz. Vakarhatják a fejüket, nyithatják a pénztárcáikat, mert tenni akartak azért, hogy a helyi pár tehenes tejtermelőknek is lehetősége nyíljon értékesíteni napi 10-20 liternyi tejüket. Fizethetnek, mert tenni akartak azért, hogy a tejbegyűjtés jobb, szervezettebb, hatékonyabb legyen. Fejre koppintást érdemelnek, mert nem akarták, hogy a Hargita megyei tejtermelők a mehedinți-i vagy más déli megyék kis tejtermelőinek sorsára jussanak: Románia számos megyéjében ugyanis egyetlen működő tejcsarnok sem maradt. Ez is megmaradás-politika. Távozzanak, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló, kérem.
Pedig van. Látni lehet, mégpedig előre, hogy az a fejlesztési sorozat, ami az elmúlt tíz esztendő alatt a Hargita megyei agráriumban előbb a megyei szarvasmarha-tenyésztő egyesületnek, majd 2010-től a vidékfejlesztési egyesület pályázati támogatásaival lassacskán – az összefogás, a szervezkedés, a közösen akarás és tenni vágyás első kikelt csíráinak ápolgatásával – elindult, kibontakozott, most elakad, megtörik. Kérdés, hogy elég erős-e már a szár, elég érettek-e már ahhoz a gazdaszervezetek, hogy működési költségeik mellett szükségszerűvé váló újabb fejlesztéseiket is saját zsebből fedezzék, finanszírozzák? És vajon mennyire bölcsen értékelik az elért eredményeket, értük hozott erőfeszítéseket maguk a főkedvezményezettek, a gazdák? Vajon értékelik-e, hogy ők nem az állományukat felszámolni kénytelen mehedinți-iek? Nagy kérdés, képesek-e túllépni árnyékaikon, túlnézni napi problémáikon, és tudnak-e, de inkább hajlandók-e a mélyponton levő tejárakból vagy az állam zsebéből egyre nehezebben kivakarható területalapú és állattenyésztési támogatásokból saját farmjaik mellett egyesületi tejbegyűjtőik, tej- és gyümölcsfeldolgozóik fejlesztésére is áldozni? Persze, hogy a kérdésekre milyen válaszok születnek, ahhoz az anyagi erőforrásaik miatt fontos közbirtokosságoknak is döntő szava lehet, legalábbis azokon a településeken, ahol a közbirtokosság vezetését a helyi gazdák, állattartók sorsa érinti, érdekli. Isten adja, hogy érintse, érdekelje. És picivel több jóérzéssel, mint számvevőszéket.
Domján Levente
.jpg)
