Az ember olyasmi, amit meg kell haladni – vélte hajdanán kedvenc filozófusom, ez a jópofa röckeni papfióka. Hogy mi köze van ennek a kijelentésnek és úgy egyáltalán Nietzschének a koronavírushoz? Megmagyarázom. Először is a tegnap reggeli stábgyűlésen azzal ugrattak a derék kollégák, hogy nem merek jegyzetet írni Nietzsche és a koronavírus címmel. Mit lehet válaszolni egy ilyen provokációra? Első ránézésre nem egyszerű feladat, hiszen a kiváló gondolkodó sajnos már rég nem él, így aztán esélye sincs érdemben reflektálni a koronavírusra. Jobban mondva azokra a társadalmi, etikai, morális kérdésekre, amelyek a járvánnyal együtt járnak. A koronavírus ugyanis nem csupán egészségügyi probléma. Miután a világjárvány – nyugodtan leírhatjuk, ezzel már úgysem ijesztünk meg senkit – egy jó ideje uralja a közbeszédet, gyakorlatilag az összes lehetséges médiafelületen, nem kell nagy tudósnak lennünk az előbbi megállapításunkhoz. Teljes joggal fogalmazhatunk meg olyan általános kérdéseket, hogy mi a helyes cselekvés, magatartás ilyen rendkívül helyzetben? Ezek ugye etikai, morális – vagy ha úgy tetszik: filozofikus – kérdések. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a rendkívüli jelzővel a helyzet drámaiságát akarom fokozni, jobb, ha rögtön tisztázzuk: nem áll szándékomban. Ezzel együtt a világjárványt enyhe túlzás lenne a normális, megszokott, hétköznapi ügymenet részének tekinteni. Itt van nekünk ez a koronavírus, és szemmel láthatóan nemcsak az ember szervezetét, hanem a közbeszédet is teljesen megfertőzi. Szinte másról sem tudunk beszélni, nehéz lenne tehát úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Vajon mit mondana Nietzsche, ha ma élne? Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek. De azért tegyünk egy gondolatkísérletet. Az első, mondhatni legtermészetesebb emberi reakció ebben a helyzetben a félelem. A vírusok valóban félelmetesek, mert úgy képesek megtámadni bennünket, hogy nem látjuk őket közeledni. Teljesen rendben van, ha félünk, de vajon rettegnünk kell-e? Nem tartom célravezetőnek. Azért nem, mert egy valós veszélytől félni és óvatosnak lenni bölcs elővigyázatosság, a rettegés vagy éppen a pánik ugyanakkor rossz tanácsadó lehet. Először is, ha rettegünk vagy pánikrohamot kapunk, attól a ránk leselkedő veszély mértéke nem lesz kisebb. Bosszantó persze, hogy itt van egy vírus, amely ellen még nincs oltás, de talán szerencsésebb szembenézni a valósággal és alkalmazkodni hozzá. Tudom, a csapból is a koronavírus folyik, rémisztgetnek bennünket a tévében, a világhálón, mindenütt. Nehéz nem pánikba esni, ha mindent szívre veszünk. Szörnyű dolog, hogy sok ezer ember meghalt ebben a betegségben, de nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak az emberi drámákra figyelünk. Tudom, ez borzasztóan hangzik, de tudnunk kell függetleníteni magunkat ezektől. Amondó vagyok, kapcsoljuk ki a tévét és vegyünk egy pillanat erejéig mély levegőt. Ugye, hogy nem lett attól jobb, ha rettegünk? Persze, rettegni emberi dolog. Túlságosan is emberi – tenné hozzá Nietzsche. Csak tippelek, de azért nagyobb tétet is fel mernék tenni rá, hogy ebben a helyzetben ő is azt mondaná, hogy mindenekelőtt legyünk észnél, mérlegeljünk józanon. Akkor is, ha bajban vagyunk. Sőt olyankor van a legnagyobb szükségünk arra, hogy tiszta fejjel, higgadtan tudjunk gondolkodni. Mert pánikba esni emberi dolog, de – Nietzschével szólva – az ember olyasmi, amit meg kell haladni. Értsük jól: meg kell tanulnunk, ha nem is legyőzni, de legalább kordában tartani félelmeinket. Már csak azért is, mert ha kitör a pánik, az nagyobb pusztítást tud végezni, mint a koronavírus, amelynek 3,4 százalékos a halálozási aránya.

Kiss Előd-Gergely