Ki a jó pedagógus? Aki egy személyben tudós, nevelő, ember, és nem áll tőle távol az éltető humor. Áldott emlékezetű magyartanárunk, Fejér Miklós Zabolán született 1913-ban, 1938 után Gyergyószentmiklóson is tanított, de 1942-től 1965-ig Kolozsváron, egykori iskolámban is. Azután nyugdíjazásáig Szucságon. (Palocsay Zsiga szavaival élve: Rajta kívülálló okok miatt…) Több pedagógiai szakmunkát állított össze kollégáival, az egyik munkának lett az „áldozata”. Három évig oltotta belénk a magyar irodalom szeretetét, humorát két-három idézete is őrzi: ha a t. osztály túlzásba vitte a „kaszinózást”, csendesen megszólalt Arany Toldiját idézve: „tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette…” Erre biztosan csend lett. Ha valaki az osztályból nem bírta kivárni a nagyszünetet, s elővette tízóraiját, „Fejérmiki” hangosabban kérdezte: „Korgó gyomrú magyar paraszt, Hát mi vagyok én neked?”. (De ha megismétlődött, akkor megint Arany János-idézet következett: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta…” Volt még egy tanárunk a későbbi Brassaiban, akit hangulatembernek is hívtunk, az egyetlen egyest románból egy francia szóért kaptam tőle (1-est, amikor a 10-es volt a legjobb). A sufleur-t, ami Eminescu is volt ifjúkorában, fonetikusan kiolvastam a sokkal elegánsabb szűflőr helyett… Főiskolai tanáraink is rendelkeztek humorral, A. Dani bácsi mint a Sétatéren megrendezett Mezőgazdasági Kiállítás egyik rendezője, kijavította az Előre Sörgyár címkéjét, mert az „túlságosan őszinte volt”. Elgépelték: „E lőre” volt a cédulán. Akkor mondta nekünk, diákjainak, csak egy őszintébb volt ennél, szintén szeszipari terméken: Vizit helyett Víz it (-t). (De lehet, hogy cipőkrém volt…) Utolsó előadását tartotta a szép nyáreleji napon prof. P., az európai hírű botanikus. Vidám diákjai az egyetem egyetlen négylábú alkalmazottját, az Iczig nevezetű szamarat előadás végén belökdösték az Aula főbejáratán. A professzor úrnak szeme sem rebbent, összecsukta nyomtatott jegyzetét, s felnézett: „Látom, igaz, későn, de eggyel megszaporodtatok.” (Iczig fő feladata az ételmaradék áthordása volt az étkezdétől a sertéshizlaldáig, de megállapítottuk, hogy polifág, azaz mindenevő, a kiolvasott, de friss Sportújságokat is válogatás nélkül elfogyasztotta…) [caption id="attachment_45237" align="aligncenter" width="1932"] A kolozsvári Agronómia elődje, a Magyar Királyi Gazdasági Tanintézet Fotó: greenstone.bjc.ro[/caption] A polihisztor P. testvérek fizikus-meteorológus tagja, szeretett és tisztelt Géza bácsink mesélte, nem tudta rávenni diákját, hogy az áramnak két sarka van. Mentő kérdés: Maguknál a csengőnek hány drótja van? Egy! Igen, egy, mert nálunk a csengőt nem nyomják, hanem húzzák. (Modern fiatalok számára: kis kolomp a drót végén, kaputól házajtóig.) A másik P. polihisztor, mindannyiunk Pista bácsija, utolsó találkozásunkkor arra figyelmeztetett, majd az élet mezején vigyázzatok, hogy ne húzzon le a sár. Későn értettem meg a jó tanács lényegét, és meg is fogadtam. A két diplomával rendelkező, „magas, szürke ember” – már ’56-ban ősz volt a haja, és mindig szürke a ruhája, nem mondta, de haja akkor kezdett fehéredni, amikor ő is megkóstolta a szovjet paradicsomot, zölden – mikor látta, hogy egyik vizsgára jelentkező diákja leckekönyvében, indexében négy „fb” van, megadta neki állattenyésztésből is a kitűnőt, de előbb levizsgáztatta a négy említett tantárgyból. (Máskülönben a „bácsi” minősítést az Agrártudományi Főiskolán ki kellett érdemelni, a hivatalos tov. profesor, vagy néha professzor úr helyett.) Jóval későbben született a „sár ellen” az egyik, „Az agrármérnök utolsó kívánságai” közül, a kukoricát vessék 1,70-es sortávolságra és a sorok között aszfaltozzák ki. Sorstársaim közül biztosan sokan ismerik a többit is, a Gazdaember hét csapásával együtt. Volt humorérzéke dr. Cs. prof. úrnak is. A nyári szesszióra „visszatapsolt” három diákját bezárta a dolgozószobájába, könyvtárnyi szakirodalom közé, de előbb elkérte indexüket. A szakirodalom felhasználásával (is) három óra alatt a hallgatók elkészültek tételükkel, akkora Cs. I. J. visszajött, és meghallgatásuk nélkül átadta leckekönyvüket, amibe még távozásakor beírta a suf. minősítést. (Ez suficient-et, elégségest jelent, ha csak „s” volt beírva, az splendid-et, mert megvolt az áhított ösztöndíj, azaz a „bursza”.) Lám Béla, a géptan érdemes professzora, A körön kívül című önéletrajzi mű szerzője, elektrotechnikai kérdést magyarázott az I. éves diákoknak. 1956-ban. Nehezen „vesszük be” az új fogalmat, példázat következik: „Tata, maga aztán látta-e Napóleont? Én egyszer láttam, de azt mondják, nem a’ vót.” N. N. tanársegéd is adott jó tanácsot diákjainak órán kívül. Ha mennek a Szovjetunióba, hozzanak fényképezőgépet, nagyítógépet, porszívót, szamovárt, de feleséget ne! Ő tudja, miért mondta… Ez már nem tiszta humor, inkább tragikomédia, én nem is pedagógustól, hanem jogászembertől kaptam. Talán a 80-as évek elején egy megyei „fejtágító” alkalmával osztottak ki sokszorosított lapokat. Mezőgazdasági szakembereket „toboroztak” Ázsiába, Dél-Amerikába, fejlődő országok mezőgazdaságának fellendítésére, testvéri segítségképpen. Egy oldalon keresztül sorolják a feltételeket: hajtási engedély, traktorvezetés tudománya, orosz, francia, angol nyelv középfokú ismerete, jó egészségi állapot (nem tudom, felső korhatár volt-e). És ha kiválasztanak, akkor kötelezem magam, hogy minimum két évet vállalok. Apró betűkkel: a család itthon lejben megkapja az eddigi fizetést. (A család létezése is előfeltétel volt, nehogy valaki például Felső-Voltában menedékjogot kérjen…) Lakásbiztosításról, egészségbiztosításról, időnkénti hazautazásról, fizetett szabadságról semmi. Mesterem megkérdezte. Az, hogy te ott havonta mennyit kapsz és milyen pénznemben, az hol van? Jogász „mesterem” nem rendelkezett jó énekhanggal, de értett a zenéhez. Ő szerettette meg velem a magyar nótát, de az operairodalom és a szimfonikus zene remekeit is. (Mondhatná valaki, könnyű volt a Kincses Városban, ahol ritka esetként, két Operaház is van… és az „én időmben” vasárnaponként a Diákházban bérletes szimfonikus sorozat is volt.) Ilyen alkalommal tudtam meg, hogy Liszt: Les preludes c. műve Lamartine költeményének megzenésítése, mely szerint a földi élet csak egy utána következő még szebbnek az előjátéka. Mesterem kritikus is volt, ha egy tam-tam zene nem tetszett, akkor „gyenge kicsi nóta” minősítést adott neki, ha pedig az énekes 5-6-szor ismételt meg szót vagy sort, akkor „ez már volt” szöveggel zárta el a rádiót, tévét. „A szovjetben végzett,” hallottuk idősebbekről, politikusok, írók, művészek gyerekeiről. „Moszkvában, Leningrádban, a Lomonoszovon végzett”, mondták a szép jövő előtt álló új nemzedékről. Ez nem a Nagy Barát önzetlen segítsége, hanem ősrégi módszer, a túszejtés módszere, ha a csatlós ország mozgolódni merne, ott vannak kiszolgálóinak gyerekei, azok élete garancia, mondta jogász mesterem. Ez már nem humor, de tragédia, embertelen módszer. De legalább annyira biztos, mint a Magyarországon, évtizedekig „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok jelenléte. (Lehet csak kitaláció volt az a hirdetés egy magyar lapban, hogy az ott Ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg tisztje budapesti öröklakást keres…) Szathmáry János, Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]