Márton Árpád az aradi vértanúk emléknapján látta meg a napvilágot, 1940-ben. Ez a születési dátum nemcsak ünnep, hanem előre megjósolt felelősség is volt életében, végigkísérte pályafutását. Akárcsak az Árpád név, ami ugyancsak felelősséget rótt rá. A művész a rá rótt felelősségről beszél, no meg arról, hogy miként sáfárkodott talentumaival…

– Minap említette, hogy aki kezet tud rajzolni, az már tud rajzolni. De aki fület is tud rajzolni, az nagyon jól rajzol…

– Valóban… 

– Hogyan jutott erre a következtetésre?

– Én úgy… saját magamon. Saját magamon, amint kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy mit és hogyan kell képviseljek: azt a réteget, ahonnan jöttem. És akkor rájöttem arra, hogy ezek az emberek a két kezükkel teremtik meg a létet. És itt jöttek a problémák, felismertem, hogy a kéznek óriási szerepe lesz majd… Megfogalmazódott a kérdés: mennyit?, hogyan?, mit? Naturalista kezet rajzoljak vagy valami súlyost? Mint az ólmot, olyat… Ami sok mindenre kötelez. És a kéz problémája egyfolytában, a jelen pillanatig, foglalkoztat. Állandóan…

– Tehát visszatérő motívum művészetében.

– Valóban, visszatérő motívum. Ami a fület illeti: nem voltam sem a főiskolán, sem később fülszakértő. Igen ám, de egész sor diákot neveltem, felkészítettem az egyetemi felvételire, akikkel tanulmányokat kellett rajzolni. Valahogy még megszületett a portré, meg a kezes portré is… Na de a fül… S akkor aztán azt mondtam: gyerekek, addig, amíg fület nem tudtok rajzolni, legalább tíz fület, különböző szemszögből, addig nem tudtok nyugodt lélekkel felvételizni… A jól megrajzolt fül igazolása annak, hogy tudnak rajzolni.

– Érdekes a kézhez való viszonyulása, ugyanis éppen a keze miatt akarták eltanácsolni az iskolából. Hogy volt ez a történet?

– Három lány volt a középiskolában az évfolyamunkon, mindhárman nagyon szépen rajzoltak. Incze István tanár úr elvárta a szép satírozást, a lányok azt szépen is csinálták, de nekem nem ment. Nagyon szálkás, durva volt, s el akartak tanácsolni. Én ezt nem tudtam akkor. Hát valahogy a másodévet is elkezdtük… No de immár Kolozsváron, a főiskolán hatodéven történt, hogy éppen a diplomamunkánkon dolgoztunk Plugor Sándorral, s egy délután – sose felejtem el: szombat délután volt – egyszer csak jött a takarítónő, s azt mondja: Marcika – így szólítottak engem a főiskolán –, egy volt tanára keresi. Te jó Isten, ki lehet? Kimegyek, s hát Incze tanár úr! Rajztanárom volt középiskolában, első éven. Nagyon örültem neki, szerettem tanárként, és szerettem a munkáit is… Később kiállítását is megnyitottam. Hát ott volt. Mondom, tessék jönni, tanár úr! Nagy volt a meglepetés. Szabadkozott, de bejött, megnézte, mit dolgozunk, majd egy adott pillanatban nagyon visszafogottan azt mondta: Én most azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. De miért, tanár úr! Azért, hogy el akartalak tanácsolni.

– Hihetetlenül szép és emberi gesztus…

– Valóban. Én akkor már An­dreescu-ösztöndíjas voltam. Immár bizonyítottam, ugye, hogy miért vagyok ott. Na! S mondtam, hogy fel a fejjel! A tanár úrról egyébként azt tartották, hogy ő az erdélyi Van Gogh. A nyári gyakorlatokon például elvitt magával, s míg mi valahogy egy munkát elkészítettünk, ő négyet-ötöt megfestett …

– Rengeteg élmény, hatás érte a középiskolai és az egyetemi évek alatt. Mit kezdett a rajzzal később, miután kikerült az egyetemről? Ugye, egyszerre két lábbal lépett be a szeredai művészeti életbe. Első megbízatásainak egyike lapelődünk, a Hargita grafikai képének kidolgozása volt, később számos kötetet illusztrált…

– Valóban, nagyon sok felkérést kaptam kötetem illusztrálására. Nagyon szeretem az irodalmat, így örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy illusztráljam a Pallas-Akadémia Kiadó Pomogáts Béla által szerkesztett sorozatát, amelyben a trianoni döntés következtében az utódállamokban maradt költők műveiből közölt válogatást. Valószínű, sok megrovást kapnék Plugor Sándortól, de én nagyon élveztem, nagyon szerettem ezt az egész munkát, nagyon jó kihívás volt.

– Ez külön műfaj. Hogyan hangolódik rá a művész az illusztrációra?

– Először is kell emésztenem. Átolvasom az egészet. Éreznem kell… De ismernem kell az írót, és tudnom kell, mit üzennek azok a versek. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy milyen közönségnek készíted ezeket az illusztrációkat. Lévén, hogy a nagyközönségnek szánod, érthetőbbek kell legyenek. Valószínű, vannak grafikusok, akik elítélnek ezért, de…

– Visszakanyarodva egy kicsit… a kezeknél esett szó arról, hogy miért lett visszatérő téma: a kétkezi munkából élő vidéki embert meg általában a vidék átalakulását, annak a pusztulását – inkább átlényegülését – ragadja meg, nosztalgiával, olykor némi fájdalommal a munkáiban…

– A kéz… Most lépjünk túl ezen a fizikai dolgon, a kéz a cselekvés szimbóluma. Most utólag egy nagyon érdekes dologgal szembesültem önmagamban. Hogy egyre jobban a dolgaimban egyszemélyessé válnak az ábrázolások. Itt jön az ember, mint olyan. A cselekvő ember. Tehát most nem csupán a fizikai dolgokra gondolok, hanem a cselekvésre. Ösztönösen jönnek elő a kezek. Mint jelkép, érti? Mert az emberek általában szeretik eldugni a kezüket…

– Igen, mert a kéz sok mindent elárul az emberről… Térjünk át a művész szerepére: van, aki azt mondja, hogy a művész csak delektál, csak esztétikai élményt nyújt. Az Ön művészete azonban nem csupán esztétikai élményt nyújt, annál sokkal mélyebb jelentéstartalma van. Ezt hogyan határozná meg?

– József Attilát idézném, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Tehát lehet könnyedséggel, habzón ábrázolni dolgokat erről a világról, de tudomásul kell venni a körötted lévő dolgokat és reagálni kell rájuk, valamilyen formában. Én azt tartom: élj a mában, ne zárkózz el, művészeted ne legyen elefántcsonttorony, hanem mutasd be, ami van. Akár szimbolikusan, jelképesen. Műveid legyenek egy-egy üzenet a korról, a hitről, a hozzáállásról. Én ezt vallom, ha megszidnak, ha lehordanak érte, nem érdekel! Tudja? Mert Ady azt mondta, „Mit szégyenkezzem, ez a vásár, / Eladom még a megvetést is, / Az én lelkem már úgyis lázár, / A piacról hulljon még rá sár!” Igaz? Kivittem a nagyvilág elé? Jó napot! Vállalom érte a felelősséget!

– Banner Zoltán azt mondja az ön művészetére, hogy az mágikus naturalizmus. Tehát nem elvontak, érthetők a képek. Ön szerint mi a mágia? Honnan jön?

– Aki magával hozza azt az érdekes világot, ami sokak számára ma már csak elmesélésből ismert, de én még megérhettem, az nem tudja feledni. A nagyszüleim, szüleim révén, hosszú éveken keresztül megtapasztalhattam azokat a hangulatokat, amelyek ma már nem léteznek: a kapu elé kiülve folytatott vasárnapi beszélgetések, a hallottak alapján levont következtetések, a megfogalmazott kritikák, a hétköznapi beszédmodor, a cselekvés, a sütés-főzés stb. megannyi olyan élmény, amelyet saját megfogalmazásodban tudsz visszaadni. No meg egyre kevesebbet foglalkozunk a lélektani problémákkal, a hittel. Egy jó pár éve ezért foglalkozom lelki játékaimmal, üzeneteim lelki elvárásaival. Mert nemcsak a külső, a forma fontos, hanem a lélek is lényeges, az, hogy választ keressünk a mitől, miért, hogyan kérdésekre. Fontos a felelősségérzet, de fontos a kihívás és a cselekvés egyaránt.

– Nagyon tetszett Bannernek egy másik kijelentése is, miszerint Ön alázattal viseli el a sikert, az elismerést. Ez az alázat honnan jön?

– Tudja, az ember dolgozik, teremt. S jön az elismerés is… De tudja, milyen kell az legyen? Mint egy reggeli mosakodás: megmosakszol, felfrissülsz, megtörölközöl és továbbmész. És holnap reggel újra ezt csinálod. Tehát az a napi dolog nem szabad elvakítsa az embert. Mert ha az megtörténik, az nagy baj. Akit elvakít, érti, aki beleül ebbe a mámorba… Nagyon kegyetlen vagyok ilyen szempontból. Jó, megvolt, kész. Teremtettem, jöjjön a sár… „Hulljon rá por és sár…”

– Tehát a pozitív elismerést is elviseli, jól reagál rá, ugyanis van, aki összeroppan alatta. De az esetleges kritikát is ugyanúgy tűri…

– Nézze, ez van!