A kollektivizálás folyamata Székelyföldön 1947–1948-tól kezdődött és 1962-ig tartott. Fekete Deák Ildikó, a csíkszeredai Sapientia – EMTE végzettje, a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskolája Szociológia és Társadalompolitika Doktori Programjának jelenlegi hallgatója műhelymunkájában ezekre az évekre tekint vissza elsősorban a Bodó Julianna, László Márton és Oláh Sándor által jegyzett, az időszakra vonatkozó könyveinek, illetve saját kutatásainak a fényében. A tanulmányrészlet könnyebb olvashatósága érdekében szövegközben nem közöljük a forrásmunkákra való utalásokat, sem a könyvészeti forrásokat. Úgy véljük, elsősorban a fiataloknak érdemes megismerkedniük az előző nemzedékek életének ezzel az időszakával, de minden bizonnyal az írás rengeteg emléket idéz fel mindazokban, akik végigszenvedték ezeket az éveket. (Székedi Ferenc) A múlt század ötvenes éveinek elején, Székelyföldön még nem került sor a tényleges kollektivizálásra, ennek ellenére a falusi emberek több vonatkozásban is úgy érezték, hogy veszély fenyegeti a magántulajdonukat (a családi földtulajdont). Ebben az időszakban a falvakban olyan helyi személyek kerültek vezető pozíciókba, akik nem rendelkeztek mezőgazdasági javakkal, nem volt autoritásuk, tekintélyük a közösség előtt. Az ott lakók a beszolgáltatási terhek elosztását igazságtalannak tartották. A rengeteg bevezetett korlátozó intézkedés a szabad döntés jogát és a szabad cselekvést szinte teljes mértékben meggátolta. Nem lehetett értékesíteni a terményt, az állatot, viszont a beszolgáltatás terhe egyre nehezebben nyomta az emberek vállát. Nem mertek nyíltan szembeszállni a hatalom embereivel, viszont hallgatólagosan együttműködve próbálták meg felvenni velük szemben a harcot. A vezetői pozíciókba került személyektől nem tudták elfogadni a megalázó viselkedést, a felsőbbrendűségi modort. „Ezeknek az embereknek nagy része iskolázatlan, dologkerülő »semmi ember« volt. Könnyen tudták őket befolyásolni, kecsegtető ígéretekkel, és azzal, hogy hatalmat adtak a kezükbe. Végül is nem volt vesztenivalójuk, mert nem volt semmijük. Ezek az emberek kerültek hatalomra, ők irányítottak a faluban. Felcserélődtek a szerepek, szolgából lett hirtelen vezető és parancsoló, ott loptak, ahol értek és tudtak.” (57 éves, kulák családból származó nő szavai) Az állam kizsákmányolással szembeni ellenállás fontos szerepet játszott az emberek egymásban vetett hite, ami leginkább a segítségnyújtásban fejeződött ki. Segítettek egymáson és főleg azokon a falustársakon, akiknek az állam által kivetett terhei nagyobbak voltak, mint amivel meg tudott az illető birkózni. A kollektivizálás időszakában a politikai vezetés céljai közé tartozott többek között a nagygazda (kulák) elitréteget ellehetetlenítése. „Nagy volt a családban a feszültség, nyomás, ami maga után vonta az állandó nyomott hangulatot. A szüleim féltek, nem tudták mi lesz, hallgatták a rádiót a napi félelmek, kilátástalanság és bizonytalanságok között. Tudták, hogy ott van a négy gyerek, akiket fel kell neveljenek, el kell tartsanak. Ki voltunk szolgáltatva a rendszernek, a szüleink tudták, hogy ők lesznek az elsők, akiktől elvesznek mindent, meghurcolnak, bebörtönöznek.” (64 éves, kulák családból származó nő szavai) Az ötvenes évek elején elkezdődtek a kulákok elleni akciók. Kulákoknak nevezték a több hektár földtulajdonnal és más mezőgazdasági javakkal rendelkező falusi embereket és családjaikat, akiknek nagy tekintélyük volt az illető falvak lakosai körében, és akiknek életvitelét követendő modellnek tekintették az emberek. „Amikor édesapám aláírta a papírt, aznap az egész Gyimesi út aláírta. Nagy tekintélye volt a faluba. Azt mondták az emberek, ha B.T.-nek nincs vesztenivalója, nekünk sincs. A szervezők közül egy azt mondta édesapámnak, amikor aláírta, hogy úgy tudd meg, ez volt az utolsó határidő, ha nem írtad volna alá a papírt, meg volt beszélve, hogy elvisznek, s a lábszárcsontjaidat összetörik.” (57 éves, kulák családból származó nő szavai) A létrehozandó kollektív gazdaságok székházainak és gazdasági épületeinek céljaira a helybeli kulák gazdák javait elkobozták, a volt tulajdonosokat pedig elűzték vagy börtönbe zárták. Meghurcolásuk, megalázásuk a falu lakói szemében egyben a követendő példa megsemmisítését is jelentette, ugyanakkor megkérdőjelezte a magántulajdon biztonságát. A székelyföldi falvakban időbeli különbségekkel alakultak meg a kollektív társulások, de olyan településről is tudni, ahol nem sikerült létrehozni. Az ötvenes évek elején a kollektivizálással kapcsolatos hírekből már hallani lehetett, az emberek tudták, hogy azokon a településeken, ahol kollektív gazdaság van, elveszik a földeket, a mezőgazdasági eszközöket és az állatokat, mindez pedig folyamatos félelmeket, szorongásokat, bizonytalanságot okozott, ami mind az egyéni, mind a családi életvezetésre több szinten is jelentős hatást gyakorolt. Elsősorban attól féltek, mi lesz a család földjeinek a sorsa. Volt, aki eladta a földjét, mert azt számította, hogy előbb-utóbb úgyis elveszik. Akadtak azonban olyan családok, akik abban reménykedtek, hogy elmarad a kollektivizálás és földeket vásároltak. További bizonytalanságokat és ellenérzéseket okozott az is, hogy a földtulajdonnal nem rendelkező, „dologkerülő”, „semmi emberek” kerültek vezető pozíciókba, és hatalmuk egyre erősödött. A társulások időbeli különbségekkel ugyan, de a legtöbb székelyföldi faluban az ötvenes évek végére megalakultak, ami a magántulajdonok elleni tényleges támadást jelentette. Az embereknek a folyamatos ostromlás hatására le kellett mondaniuk vagyonuk egy részéről a társulások javára, akik pedig nem mondtak le, azok állandó fenyegetésekkel szembesültek. Gyakorlatilag egy társulás megalakulása a következőképpen zajlott: a környező városokból, ahol a közigazgatási központok működtek, szervezők érkeztek az adott faluba, és a helyi kommunista szervezőkkel közösen erőltették a társulást. Kezdetben csak azok álltak be, akik egyetértettek a kollektivizálás elveivel, és akik a szervezésben is együttműködtek. Kezdetben elég volt egy kisebb darab földel és egy állattal pl. juhval belépni. A nagyobb földbirtokosok (kulákok) azonban nem akartak beállni kis földterülettel sem, mert tudták, ha beállnak, mindenüktől megfosztják őket. A kulákok elleni intézkedések már elkezdődtek, többen is beálltak, de összességében a falvak kulákjainak a fele sem volt tagja a társulásoknak – írja Bodó Julianna. Oláh Sándor Küzdelem a túlélésért című tanulmányában néma ütközetek hosszú sorozatairól ír a kollektivizálás időszakában az állam és a homoródmenti falvak lakói között. Részletesen tárgyalja az emberek rejtett ellenállását a kollektivizálás éveiben a hatalommal szemben. Ezekről a rejtett ellenállási kísérletekről kevés az adat, inkább csak elbeszélésekből, személyes találkozásokból kap hiteles információkat a szerző. A tanulmányban tárgyalt néma ütközések a hatalom kijátszása nemcsak a homoródmenti falvakra, hanem Székelyföld más régióinak a falvaira is egyaránt jellemző volt, vagy hasonlóképpen zajlott. Az elkeseredett, reménytelen harcban az emberek teljes leleményességére volt szükség ahhoz, hogy a hatalom elnyomó eszközeivel felvértezett kisajátítókkal fel tudják venni a harcot és valamilyen módon meg tudják óvni vagyonukat. Az akkori adóbehajtók, tisztségviselők néhány felettes felé írt jelentéséből kitűnik, hogy az emberek minden eszközzel megpróbálták kijátszani a rendszert, sokszor a területek mértékének a letagadásából, a vetések, takarmányok hozamának a be nem vallásából próbáltak meg hasznot húzni és elkerülni ezzel a beszolgáltatást vagy csökkenteni annak a mértékét. Rájöttek, hogy a családban szétíratott vagy egyszerűen letagadott területekre nem, vagy csak kevesebb terményt kell beszolgáltatni, ezért nagyon sok esetben csak akkor derült ki a valóság, amikor ellenőrző bizottságok vizsgálták meg a háztartásokat. A vizsgálatok kivitelezése nehézkés volt, és sokszor csak azon múlt annak eredményessége, hogy a vizsgálatra kiküldött személy mit akart, vagy mit nem akart leírni a jelentésében. Sokszor nevetséges indokok, például „különálló trágyarakás”, „két kazalba rakott termények” alapján döntött a vizsgálatot végző személy vagy akár bizottság. A létező adatok nehézkés áramlása megnehezítette a pontos nyilvántartásokat, egyes településekről késve vagy egyáltalán nem érkeztek meg a kért adatok. Így sem a helyi, sem a felettes állami szervek nem tudtak pontos információkra hivatkozni. Ezenkívül sikerült a gazdáknak fiktív szerződések alapján, hamis névvel aláírva, olyan terményekre felvenni az államtól az előleget, amelyeket később nem szolgáltattak be. A személyek igazoltatása is lehetetlenné vált. A nem létező, hamis személyigazolványok alapján a hamis személyazonossági adatok bediktálása szintén nagyban megnehezítette az ellenőrző szervek dolgát, ugyanis a hamis névre kirótt büntetést a későbbiekben nem lehetett felhajtani. Az állatok számának az eltagadásával jóval kevesebb terményt kellett beszolgáltatni, és jóval kevesebb adót fizetni. Több dokumentumból is kitűnik, hogy az állatok, különösen a juhok számának a megállapítására bizottságok jöttek létre, és gyakran ellenőriztek. Az ellenőrzések alkalmával sokszor találkoztak kétszer annyi állattal, mint amennyi be volt jelentve, éppen ezért a felettesek szigorúbb ellenőrzéseket követeltek és pótbeszolgáltatásokat kértek a talált többletekre. Az emberek sok esetben tudatlanságra, naivitásra vagy egyszerűen hazugságra vetemedtek a beszolgáltatások, adókivetések kivédése ellen. Rájöttek, hogy a színlelt tudatlanság hasznos lehet, hiszen ellene nincs amit tenniük az adószedőknek. Az adószedők látva ennek hatását, ők is gyakorolták feletteseikkel szemben. A közös gazdálkodás és ellenőrzés egyik feltétele a mezőn való csépelés volt. Ilyenkor az ellenőrök jobban ellenőrizhették a kicsépelt gabona mennyiségét és felülvigyázhatták a beszolgáltatás mértékét. Természetesen ezen a területen is akadtak olyan félreeső falvak, ahol ezeket a közös csépléseket elkerülték az emberek, nemegyszer az állam embereinek a segítségével. A kiderült törvénysértéseket feljelentések követték. A megközelítés nehézsége miatt nagyon sok esetben az adószedők, ellenőrző bizottságok nehezen vagy egyáltalán nem tudtak ellenőrzéseket tartani. Többször előfordult, hogy az idegen ellenőrök semmiféle segítséget nem kaptak a helyi képviselőktől, megbízottaktól. A közös gazdálkodás alól a tehetősebb gazdák szerették volna kivonni magukat, és nem vagy csak nagyon nehezen sikerült beszervezni őket. Egyetértést színlelve mindenféle kifogásokkal próbálták húzni, halasztani a szervezetbe való belépésüket. A gyűlések és a beszélgetések alkalmával szinte mindenki egyetértett az eszmével, de amikor a belépési nyilatkozatot alá kellett írni, akkor rengeteg kifogást találtak ennek elkerülésére. Folyamatosan megfigyelhető volt a halogatás, az adó be nem fizetése, az állatállomány, termény, földterületek mértékének a be nem vallása, de a legnagyobb problémát az a tulajdonuktól való megválás, vagyis a közös gazdaságba való beállás, a nyilatkozat aláírásának a pillanata jelentette. Egyre több bizottság, szervezet alakult, de nagyon kevés eredménnyel sikerül meggyőzni az embereket a csatlakozásról, sőt maguk a bizottsági tagok sem, vagy csak nagyon későn állnak be a közös gazdálkodásba. – Naponta jöttek meghatározatlan időpontokban hozzánk a szervezők, hol éjjel, hol este későn, hol reggel korán, és keresték édesapámat, hogy írja alá a papírt. Kicsi leányka voltam, és kérdeztek engem, hogy hol van apád. Én mutattam abba az irányba, ahová éppen elbújni láttam őt. A szervezők keresték, de persze édesapám nem volt ott már. (57 éves, kulák családból származó nő szavai) A halogatás, a gyűlések, összejövetelek elkerülése oda vezetett, hogy évek múltak el úgy, hogy a társulás nem vagy csak részleteiben valósul meg, ezeket még a képviselők vagy a választott különböző bizottsági tagok is halogatták, mindenféle okot kihasználva kerülték el. 1957-ben egy keveset engedtek a szorításból, valamivel nőttek a terményárak, sok kulák felmentést kapott. Azt hangoztatták, hogy nem kötelező a termény beszállítása, mindenki csak annyit kell szerződjön, amennyi neki már a gazdaságban nem kell. A gazdák ezáltal próbálták elkerülni a beszolgáltatást, azzal érvelve, hogy nincs olyan termés, ami nekik ne kellene. A szigor csökkenésének a hatására az emberek egyre kevesebb terményt szerződtek le, és azt is csak részben szállították be. Legtöbb esetben maga a megválasztott bizottság sem tett eleget ebbéli kötelességének, és így nem volt ,,erkölcsi alapjuk” arra, hogy az embereket meggyőzzék a termény leszerződésének fontosságáról. Az idegenből kiküldött vezetők egyre komolyabban bírálták és hibáztatták a helyi bizottságokat a beszolgáltatási csalások miatt. Ennek ellenére több helyi bizottsági tag komoly felvilágosító ellenkampányba kezdett a beszolgáltatások és a szerződéskötések ellen. A legeltetési díjak befizetése is egyre nehezebben ment, a gazdák többféleképpen is megpróbálták indokolni az adók be nem fizetését. Egyre több adósságot halmoztak fel, többen nem voltak hajlandók szinte semmilyen kötelezettségnek eleget tenni. Sokféle indok elhangzott, amiért nem fizetnek az emberek, még a „rossz idő” is egy oka volt az adó be nem fizetésének. A foglalási jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy sok esetben a helyi adószedők többször is felszólították a beadósodott embereket, hogy törlesszék adósságaikat. A felszólításokat követték a konkrét látogatások az eladósodottakhoz. Abban az esetben, ha azt állapították meg a bizottság tagjai, hogy rosszhiszemű a gazda és azért nem fizet, sor került a konkrét végrehajtásra. A végrehajtásokról jegyzőkönyveket készítettek, amelyek sok esetben elakadtak. Mindezt kihasználva egyre több gazda inkább a várakozást választotta a beszolgáltatások helyett. A bizottságok sok esetben folyamodtak a felsőbb vezetéshez a termények beszolgáltatási határidejének az elnapolására, esetleg eltörlésére különböző indokok miatt. Ezek célja természetesen az volt, hogy ne kelljen, vagy a lehető legkevesebbet kelljen beszolgáltatni az államnak. A fölöttes bizottságok az indokok ellenére nem engedélyezték a kért csökkentéseket. A legnagyobb hátralékok a hús beszolgáltatásánál keletkeztek. A halasztgatásak, a felszólítások figyelembe nem vétele sok esetben vont maga után az 1952/131-es foglalási törvény értelmében kényszerintézkedéseket, lefoglalásokat. Az emberek kihasználtak minden létező eszközt arra, hogy kibújjanak a termények beszolgáltatása alól. Erre a legellenőrizhetetlenebb és legkönnyebb módszer a hárítás volt. Mindez abban állt, hogy a felelősségre vont személy olyan indokokkal próbálta indokolni a beszolgáltatást, amelyeket a bizottságok nem tudtak ellenőrizni. Ilyen indok volt például, hogy a gépek nem működtek jól, nem volt megfelelő a termőföld a vetésnek stb. A legnagyobb problémát azonban még mindig a közös gazdaságba való végső belépésnek az aláírása jelentette, hiszen az emberek pontosan tudták, hogy aki belép a kollektívbe, annak idő kérdése csupán és elveszik a földjeit, a mezőgazdasági eszközeit és az állatait. Az emberek újabb és újabb kiskapukat próbáltak találni, hogy elkerüljék a belépést. Egyik érdekes módja ennek például a feleségre való hárítás. Mivelhogy a belépéskor mind a férj, mind a feleség is alá kellett írja a nyilatkozatot, a családfők arra hivatkoztak, hogy nem sikerült még meggyőzni a feleségeket a belépésről. Ezért a nők beszervezésére külön propaganda készült, a feléjük irányuló meggyőzési próbálkozásokat is fel lehetett ismerni. Mindezek mellett problémát jelentett a félreeső falvak, tanyák embereinek a bevonása, meggyőzése, hiszen ezek az emberek mindig a saját maguk urai voltak, és senki nem kényszerítette őket semmire – írja Oláh Sándor. A földterületek beadása a kollektívbe szintén nehézségekbe ütközött. A gazdák és a helyi társulások tagjai, akik a jelentéseket tették akár a földterületek beadásával, akár a javak beszolgáltatásaival kapcsolatosan, arra számítottak, hogy a felsőbb ellenőrző szerv által kiküldött személy nem vagy csak nagyon keveset ért a gazdálkodáshoz, állattenyésztéshez. Éppen ezért a valóságnak nem megfelelő túlságosan átlátszó indokokat is sokszor felhoztak, hogy enyhítsék vagy elkerüljék a beszolgáltatást, a földterületek beadását. Az emberek a saját tulajdonukat képező tárgyakat vagy akár más ingó és ingatlan vagyonukat, amit az állam akaratuk ellenére el akart sajátítani, minden eszközzel hajlandóak voltak megvédeni. A tulajdon letagadásától kezdve, a rokonra való átíratásig vagy akár a termény, állat elrejtéséig mindenre kiterjedt az emberek leleményessége, annak érdekében, hogy valamilyen módon meg tudják óvni vagyonukat. A hosszú évek munkája során a különböző kényszerintézkedések bevezetése után az ötvenes évek végére a székelyföldi falvak nagy részében sikerült megalakítani a kollektív gazdálkodásokat. A buzdító propaganda ellenére egyre több volt az ellenszegülés, egyre több bizottsági tag, vagy olyan személy, akinek a dolga volt az elöljárás, a példamutatás, megtagadta az együttműködést a helyi társulással. A terhek súlya alatt egyre nehezebbé vált rendet tartani a közösségekben. A gazdák mindent megtettek annak érdekében, hogy területeiket megóvják a beolvasztástól, a tagosítástól. A „földcserék” problémája szintén egy sok bonyodalmat okozó intézkedése volt a rendszernek. Ahhoz, hogy jól meg lehessen szervezni a földek megművelését, szükség volt arra, hogy nagy parcellákba csoportosítsák a társulat területeit. Azok a gazdák, akik egy bizonyos földterületükkel nem léptek be a társulásba, nem voltak hajlandók területeiket elcserélni. A társulásba beállt gazdák is sok esetben csak a gyenge minőségű területekkel álltak be, kint hagyva a jobb minőségű termőföldeket. Akadt példa arra is, hogy a szomszédok legelőjét szántották fel, és ott termelték meg a saját területük helyett a leadáshoz szükséges termékmennyiséget, vagy egyszerűen arra hivatkozva, hogy nincs vagy kevés a termés, nem voltak hajlandóak eleget tenni a követeléseknek. A gazdák leleményessége nem ismert határt, rájönnek, hogy a sokkal kevesebb munkát igénylő terményekre is köthetnek szerződéseket. Nem volt szabályozva az, hogy ki mit termel és mennyit. Éppen ezért a várt mértéken fölülteljesítettek olyan terményekből, amelyeknek a megtermelése kevesebb munkát igényelt, és sokkal kevesebb olyan terményt termeltek, ami több munkát igényelt. Így hiába volt a bizottságok későbbi panaszkodása, hiszen a leszerződött területek teljes mértékben le voltak födve, és a termény is be lett szolgáltatva. A hibás természetesen az a bizottság volt, aki nem odafigyelve olyan terményekre kötött sokszor többéves szerződést, amely megtermelése a gazdának kedvezett. Az emberek rájöttek arra is, hogy sokkal jobban járnak, ha javaiktól megszabadulnak, elajándékozzák vagy eladják földjeiket, állataikat a tiltás ellenére levágják, vagy a feketepiacon értékesítik, mert azokkal nem kell beállni a közös gazdálkodásba. Ezekre a tettekre a bizottságok akkor jöttek rá, amikor a várt beszolgáltatáskor nem volt a gazdának, amivel beállni, vagy csak minimális vagyonnal rendelkezett. Ilyenkor az elrendelt ellenőrzés valóban nem talált állatot, terményt a gazda tulajdonában. A beszolgáltatás kötelező volta miatt a gazdák kénytelenek voltak anyagi veszteségüket úgy pótolni, hogy silány minőségű vagy teljesen használhatatlan terményeket próbáltak leadni. Mind a termény, mind az állati eredetű beszolgáltatásra szánt termékek minősége kétes eredetű volt: a gabona gyenge minőségű, a tej vizezett, a gyapjú szintén vizes vagy homokkal volt megszórva, az állatok soványak voltak. Törvény jelent meg, amely börtönbüntetéssel fenyegette a nem egyszerre csépelő gazdákat, a fekete állatvágásokat. A rendszer emberei mindent megtettek, hogy meggátolják a gazdálkodók ilyen irányú törekvéseit. A kor és a szegény emberek kizsákmányolása arra a szintre jutott, hogy kénytelenek voltak ott károsítani a közös vagyont, ahol éppen érték. Gabonaraktárak zárai alól tűnt el zsákszámra a gabona, a közös istállókból tűntek el szerszámok stb. A garázdaság elleni fellépésre a rendszer új törvénykezéssel, valamint az emberek lelkiismeretére ható propagandával próbált fellépni. A szigorítások eredménye a feljelentések helyett inkább hallgatólagos beleegyezést, cinkosságot hozott még a bizottságok részéről is. Ezenkívül a közös gazdaság iránti érdektelenség is nagymértékben pusztította a közös vagyont. Az embereket nem érdekelte a közös gazdaság állatainak a takarmányozása, jó körülmények között való tartása, ami miatt sok esetben az állatok elpusztultak. Kevés energiát fektettek a földterületek megművelésébe, ezért a termés gyenge silány minőségű lett. A kollektivizálás folyamata Székelyföldön 1947/1948-tól kezdődően 1962-ig tartott. Az elkeseredett, reménytelen harcban az emberek teljes leleményességére szükség volt ahhoz, hogy a hatalom elnyomó eszközeivel felvértezett kisajátítókkal fel tudják venni a harcot, és valamilyen módon meg tudják óvni vagyonukat. Az anyagi megterhelés és az állam kizsákmányolása miatt érzett elkeseredés okot adott az ellenállásra, a rejtett, az állam által törvénytelennek nevezett tevékenységekre. A székelyföldi embereknek mind a mai napig nem sikerült feldolgozniuk ezen erőszakos hatalmi törekvés történéseit, amelyek kitörölhetetlen egyéni és közösségi traumákat okoztak. Fekete Deák Ildikó