A napokban lehetett olvasni arról, hogy Franciaország korábban példa nélküli keménységgel készül fellépni az úgynevezett iskolai bullying jelensége ellen. A törvény szerint akár három év börtön és 45 ezer eurós pénzbüntetés is kiróható, sőt ha az áldozat, mármint a sértett fél akár csak megkísérli is az öngyilkosságot, tíz év börtön és 150 ezer eurós bírság is kiszabható a felelősökre. Természetesen a szenátus jóváhagyására váró jogszabály nem reked meg a büntetésnél: jelentős forrásokat különítenek el tájékoztató kampányokra, amelyeken a gyerekeknek, fiataloknak mutatják be a bullying működését és hatásait, pedagógusok képzésére, szemléletformáló, érzékenyítő akciókra, továbbá egy országos segélyvonalat és mobilalkamazást is indítanak a bajban lévők számára. Lehet vitatni, hogy milyen hatás várható attól, hogy a törvény tulajdonképpen kriminalizálja az elkövetőket (akik gyakran maguk is áldozatok valahol máshol, például otthon), de számomra leginkább arról szól a hír, hogy a franciák végre fel merik vállalni: a tartós iskolai bántalmazás, legyen az lelki vagy fizikai, nem gyerekdolog, hanem társadalmi probléma. Sok lap idézi az oktatási miniszterüket, aki szerint a törvénnyel nem az a cél, hogy gyerekek menjenek börtönbe, sokkal inkább az az üzenet: nem hagyják, hogy gyerekek élete menjen tönkre a bullying miatt. Franciaországban tíz gyerek közül egyet biztosan zaklatnak az iskolában, bizonyos mérések szerint nálunk ez az arány sokkal rosszabb. Rendszerint második vagy harmadik helyen állunk az európai „bullying”-statisztikákban, pedig valószínűsíthető, hogy a hivatalos számok csak a jéghegy csúcsát jelentik itt nálunk. Törvényi szabályozása is alig két éve van a jelenségnek, de gyakorlatilag az iskolák szintjén nem sok történt a megelőzés, sem az esetek kezelése terén. Papíron bizonyára mindenütt megalakultak a szükséges bizottságok, internetről letöltöttek egy bullyingellenes stratégiát, ami bekerült a megfelelő dossziéba, s ennyi. Továbbra is ott tartunk, hogy a gyermekek közel fele félve megy iskolába, és egy nagyon friss felmérés szerint – amiről lapunkban is olvashattak – a hazai gyermekek öt százalékát fizikailag, 22 százalékát pedig érzelmileg bántalmazzák a pedagógusok. És itt térek vissza a francia törvénytervezethez, amely arra is figyelmeztet, hogy az iskolai zaklatás nem csak a diákok ügye, hanem sokkal inkább a felnőttektől ered! Szóval a franciák felismerték, hogy a jelenség nem gyerekdolog, hanem társadalmi probléma. Most sokan mondhatják, hogy volt a mi időnkben is, mi is túléltük, és mégis… Mégis mi? Ha tetszik, ha nem, tudományos tény, hogy a tartós zaklatás, bántalmazás befolyásolja énképünk alakulását, személyiségünk fejlődését, stresszkezelési stratégiáinkat stb. Például úgy, hogy egész életünkben – hacsak nem akarunk ezzel kezdeni valamit, valamikor – alapból védekező vagy épp alapból támadó módon megyünk bele minden új társas helyzetbe, vagy úgy, hogy tartósan értéktelennek, alkalmatlannak érezzük magunkat, vagy épp erőszakos, elnyomó viselkedéssel kompenzáljuk a belső sebeket, vagy másokon verjük le, bosszuljuk meg az ellenünk elkövetett sérelmeket. Akit tartósan zaklatnak, abban alapvetően sérül a bizalom érzése, a bizalom önmagában, illetve a felnőttekben, szülőben, pedagógusban, akiknek egyébként épp az lenne a feladatuk, hogy védjék, óvják a gyereket, és segítsék a kibontakozásban. És mostanában nagyon jól látjuk, milyen, amikor társadalmi betegséggé válik a bizalmatlanság… Bár a hazai bullying-törvény nem olyan kemény, mint a készülő francia, igazából minden keretet, eszközt megad ahhoz (a tanügynek erre a célra juttatott pénzen kívül), hogy itt is határozottan fellépjünk a gyermekek védelmében. Nem egyszer, nem kampányszerűen, nem kipipálandó feladatként, hanem mindennap. S mégsem tesszük. Vajon miért? Mégis mire várunk?

Asztalos Ágnes