erős felhőzet
szórványos felhőzet
Ne veszítsük el a szívünket
Egy idő után a megjegyzések, kudarcok miatt eltakarjuk álmainkat, és kicsinyesen elkezdünk ragaszkodni a megszokotthoz. Mindez nem okozhat fájdalmat, így hozzászoktatjuk a szemünket a kiábrándító valósághoz, amelyet a mellettünk élőben látunk, és már nem várjuk, hogy betartsák az ígéreteiket, hogy megváltoznak, és nem is hisszük azt, hogy megtennék. Elszürkítjük az életet, nem adunk magunknak időt arra, hogy a valóságon túl felismerjük egymásban az álmainkat. Könyörtelenségünket körbefalazzuk haszonnal, érdekkel és szipolyozó pörgéssel. Ezzel a fogcsikorgatással követeljük a változást, és lapulva lessük, hogy bennünk élő hibáink kiben törnek nyilvánosan elő. Ilyenkor persze elmarasztaljuk az illetőt, miközben a saját bűneinket rejtve ugyan, de újból elkövetjük. Olyan, mintha nem lenne szívünk, amelynek lüktetése a legszebb rezgés bennünk, és a legnagyobb veszteség, amikor megszűnik dobbanni. Igazából nem akkor veszítünk, amikor elvesznek tőlünk valamit, hanem amikor nem lüktetünk saját magunkért, a hozzánk tartozókért, amikor eltelik úgy egy nap, hogy nem tettük a kezünk a szívünkre, és nem határoztuk el, hogy bármi is történt, nem válunk szívtelenné, egyszerűen azért, mert élünk. Azt gondolom, életünk egyik legszebb kihívása az, hogy kivételesen éljük meg a mindennapokat. Még ott is, ahol nyuvasztó a felszín, a törtetés, ahol olyan a levegő a szorongástól, mint a dohányos szobája köré gomolyodó füst. Vasárnapjaink erre a kivételes szív életre hívnak meg Téged is, hogy legyél több, mint a halmozásaid, nyisd meg a bensődet embertársad felé.
Egy olyan erőltetett életstílusban, amely egyre inkább kizár, mint befogad, gyönyörű azt hallani az evangélium által, hogy Jézus jó pásztorként van jelen az életutunkon. Nem távolságot akar tartani tőlünk, mindaddig, amíg feddhetetlenek nem leszünk, hanem jóságunkban mellénk szegődik. Gyerekkorom élő emlékei, ahogy a gyimesi felnőttek vigyáztak a sebesült bárányra, ölükbe vették, etették, sőt bevitték a házukba, hogy ápolják, mindaddig, amíg meg nem gyógyult. Ilyen az Isten az életünkben, ilyen érzékeny a mi sérüléseinkre is, csak nekünk az a feladatunk, hogy bízzunk benne, ahogyan gyönyörű anyanyelvünkön fogalmazzunk: ráhagyatkozzunk. Isten nem azt akarja, hogy a sebeinket újból és újból feltépjük és ezáltal vádaskodjunk, hanem, hogy meggyógyuljunk, és ami igen fontos: adjuk meg az esélyt a magunk körül élőknek, hogy ők is gyógyult szívvel éljenek. Ugye te is érzed, egy olyan életritmust kezdtünk élni valamiért, amiből teljesen hiányzik a bárány naiv jósága, amitől jó veled és melletted élni? Pedig mindannyiunk élete akár egy rövid időszakra is, akkor változott csodára, amikor valakire ráhagyatkoztunk teljesen, amikor rá hagytad a szívedet, amikor benne csak a varázslatost láttad, és a hibáira úgy gondoltál, hogy azok javíthatók. Tudom, hogy magadban azt gondolod, nem lehet folytonosan így élni, de az Isten így él bennem és benned. A sok mindened ellenére egy dolog van, amit igazából elveszíthetsz: a szívedet, ezáltal idegené válik minden, ami addig rád hagyatkozott. Ha nincs ott a szíved a családodnál, a templomodnál, az imádnál, akkor nagyon hamar arra dönthetsz, hogy elhagyhatod őket anélkül, hogy ez fájna, vagy hiányozna neked.
A jó Pásztor az evangéliumban azt mondja: „senki nem ragadhatja el őket a kezemből” (Jn 10,18). Engedd ezt az Igét közel a szívedhez: a bűneink, a szégyenünk, a vádjaink, a kudarcaink sem ragadhatnak el tőle, mindaddig, amíg az Ő hangjára hallgatunk. Ezért, ha baj van az életedben egy hozzád közel álló személlyel, akkor ne engedd, hogy a hiányosságok kiragadják a szívedből, hanem tény úgy, mint az az egyszerű pásztor ember a bárányával, időt szán rá, sőt ő lesz a legfontosabb, mert neki gyógyulnia kell. Gondolkodjunk el a következő vers sorain és üzenetén, és figyeljünk a mellettünk élőkre!
Ft. Bilibók Géza plébános
-min.jpg)
