Pál József Csaba resicabányai plébánost, hegyvidéki főesperest május 16-án nevezte ki Ferenc pápa a temesvári egyházmegye püspökének. A Csíkcsomortánból származó egyházi elöljárót augusztus 6-án szentelték fel, és csíki körútja során szakított időt a Hargita Népére. A székely püspök üzeni: tartson össze a magyarság, és az egységet építsék a Jóistenre. – Mit jelent önnek a püspöki titulus? – Nekem nem titulus ez, hanem Istennek az újabb akarata. Kegyelemként és küldetésként tekintek a kinevezésemre, amelynek következtében sok minden megváltozott az életemben. Az igazság az, hogy meg is ijedtem ettől, hiszen nem könnyű szembesülni azzal, hogy átrendeződik a megszokott életformám. De a leglényegesebb ugyanaz marad: Isten határtalanul szeret. Ez a tudat erősítő, vigasztaló és reménykeltő a számomra. Emellett azt is elmondanám, hogy igazából nincs két evangélium – a papoknak és a püspököknek –, csak egy evangélium van, és az a bizodalmam, hogy ugyanazt az evangéliumot élve tudom szolgálni ugyanazt a Jóistent püspökként is. – Meglepődött a kinevezése hallatán? – Nagyon. Én nem is sejtettem, hiszen nem szerettem egyházpolitikával foglalkozni. Amikor felhívott a nuncius úr, nagyon nehéz volt elfogadnom a hírt. Aztán lassan arra gondoltam, hogy az egész életemben a legnagyobb öröm az volt, amikor a Jóisten akaratát tehettem. Úgy gondolom, hogy illik Isten akaratának örülni, és én ebből töltekezem, hiszen az Ő megbízásából indulok el ezen az úton. – Említette, hogy átrendeződött az élete. Mi segíti a lelki megújulását? – A lelki megújulásomban nekem nagyon fontos, hogy Isten élő igéjével, élő kapcsolatot építsek. Másként mi történik? Adott egy gond, és azt csak gondnak látom. De ha az ige fényt gyújtott a szívemben, akkor másként állok hozzá, Istent követem. Sok mindennel vagyunk így. Ha nincs az ige az életünkben, akkor csak emberileg látjuk a dolgokat, és olyanok leszünk, mint Péter, aki Jézus helyett a hullámokra figyel, és süllyedni kezd a tengeren. Az ige mellett az Istenben élő emberek közössége is nagy segítség számomra, mert sok tanácsot kapok – jót is, rosszat is –, de ezek az emberek megerősítenek engem. A felszentelésemen is ezt láttam. Az a sok lélek a templomban annak örült, hogy Isten velünk volt, és nem azt figyelték, hogy milyen méltóságok gyűltek össze. Úgyhogy nekem ez nagyon nagy erőforrás, és persze a mindennapi ima és szentmise is hozzájárul a megújulásomhoz. – Mit gondol, mi a legnagyobb kihívás, amivel szembe kell nézzen? – Istenben maradni, és az embereket segíteni, hogy ők is Istenben legyenek. Ezért választottam a mottómul is azt, hogy: „Tartsd meg őket a Te nevedben!” (Jn 17, 11b–19) Számomra ez imádság, ugyanakkor szép benne az is, hogy amikor Jézus ezt kéri, nem magára gondol, hanem azokra, akik valamilyen módon hozzátartoznak. Ez lényeges dolog. Boldogtalanságunk oka legtöbbször az, hogy csak magunkra gondolunk, a saját bajainkkal vagyunk elfoglalva. Jézus úgy akar boldoggá tenni minket, hogy megtanít másokért élni: segítsük őket, hogy boldogok legyenek, és ilyen indirekt módon egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi magunk is boldogok vagyunk. Emellett nagyon fontos nekem a Te nevedben! felszólítás is, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetkapcsolatát jelképezi, illetve azt az életformát, amelyet Isten kér tőlünk. Ezért tettem be a címerembe a Szentháromságot, ami nemcsak egy távoli dolog, amelyben hinni kell, és csak ennyi, hiszen a Teremtő azt akarja, hogy megéljük ezt a típusú kapcsolatot: az egységet a sokféleségben. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek különböznek, de a szeretet eggyé teszi őket. A temesvári egyházmegyében is soknyelvű, kultúrájú ember él, és azt szeretném, ha az egységre figyelnénk. Ez valóban kihívás. – Van szent életű példaképe is? [caption id="attachment_75726" align="aligncenter" width="1000"] Szülőfaluja ajándéka püspökké szentelése alkalmával a somlyói kegyszobor másolata volt[/caption] – Nagyon-nagyon sok van, én nagyon szeretem a szenteket. A védőszentem Szent József, és a beiktatásom során őt ábrázoló képeket osztogattunk. Ezeken a szentképeken hatalmas fülekkel volt látható József, és sokan kérdezték, hogy mit jelent ez. Számomra példaértékű az, ahogy ő hallgatott, figyelt Istenre, és nem tudom, hogy én mindig képes leszek-e olyan türelemmel és odaadással figyelni, ahogy azt ő tette, de törekedni akarok erre. Emellett Szent József tud háttérben lenni, és csendben tenni Isten akaratát. Védelmezte a családját, Isten fiát, és úgy gondolom, ez a feladatom nekem is, vigyázzak, hogy ne karcoljuk meg a szeretetet. Ne bomoljon meg az egység, Isten akarata. De a Szűzanya is fontos számomra, szinte mindenben példakép nekem, hiszen csak egy ígéretet kapott, mégis képes volt teljesen átadni magát a Jóistennek. – Korábbi szolgálati helyén több mint három évtizedet töltött el. – Igen, harminc évig, és még néhány hónapig voltam Resicabányán. Nagyon sok jó munkatársam volt, nehezen hagyom ott őket, de hát tudom azt, hogy ők is az egyházmegye részét képezik. – Milyen lelkületet visz Resi­cabányáról Temesvárra? – Az elmúlt évtizedek alatt megtanultam, hogy érdemes mindvégig szeretni, és érdemes kitartani a szeretetben. A legnehezebb emberek, helyzetek, különböző felekezetek nagy többsége mind átalakult testvéri közösséggé. Volt olyan más felekezetű pap, akit éveken keresztül hívtam az ökumenikus imádságra, de sosem jött el, egyszer aztán elfogadta a kérésemet. Akkor azt mondta, hogy az én templomomban akar prédikálni, és a mise végén a hívek és a papok előtt kijelentette, hogy mostanig olyan volt, mint Tamás: látnia kellett a szemével és érintenie a kezével ahhoz, hogy hinni tudjon a szeretetközösségben. Ha képes a Jóisten ezeket a jégtömböket is megolvasztani, akkor nincs miért aggódnom. Ezt viszem a tarisznyámban, és azt a bizalmat, hogy lehet igazi keresztény közösséget építeni, még akkor is, ha sokan elmentek, mert azok, akik itt vannak, áttüzesedhetnek, és Isten képes velük nagyon szép dolgokat véghezvinni. – Van valami Székelyföldről is a batyujában? – Elsősorban azt hiszem, a becsületességet viszem magammal. Én Csíkcsomortánból jövök, a mi családunkban káromkodás egyáltalán nem volt, Isten-káromlás az végképp nem. Gyermekkoromban nem volt lopás. Emlékszem, édesapámat megkérdeztem, hogy miért hagyja kint a szerszámokat, villát, gereblyét, nem fél? És mondta, hogy nem, a faluban mindenki ismeri egymást, s ha valaki ilyenre vetemedik, az örökre meg van bélyegezve, elmegy a kedve a lopástól. Mostanra lehet, hogy változott a helyzet, de akkor ez volt. A kapukat nem kellett bezárni, a közösség nagyon segítette a bajban lévőket. A becsületesség mellett összetartást és a népi, őszinte vallásosságot viszem magammal Székelyföldről Temes megyébe. – Figyelemmel követi a csomor­táni közösség életét? – Igazából nem. De sok minden átszivárog hozzám, hiszen vannak rokonaim. Ujjongva, szeretettel beszélnek a mostani plébánosukról, és ez számomra nagy öröm, mert tudom, hogy jó kezekben vannak a hívek. – Milyen érzés volt püspökként hazatérni, és misézni Csíksomlyón? – Éreztem a hívek, a paptestvérek szeretetét, nagy öröm volt számomra. A hálaadás és a töltekezés pillanata volt. – Mit üzen a híveknek, illetve a Hargita Népe olvasóinak? – Tartsanak össze! Maradjanak egységben, ne szakadozzanak szét, ne acsarkodjanak egymásra! Építsék az egységet, mert én úgy érzem, ez a Szűzanya és a Jóisten akarata. Ezt üzenem nekik. Keresztes Bea