Tulajdonképpen nincsen nagy ünnep és kicsi ünnep. A pünkösd lényege, amint tudjuk, s tanuljuk folyton, hogy Jézus Krisztus mennybemenetelét követően, az ötvenedik napon a tanítványok összegyűltek, hatalmas vihar támadt, és a Szentlélek lángnyelvek formájában leszállt az egybegyűltekre. Ami ennél is fontosabb, hogy – a feljegyzések szerint – Péter apostol megszólalt, és a különböző anyanyelvű emberek mindannyian értették és értelmezték a szavakat. Ilyen megvilágításban a pünkösd az egyház születésének a napja, hiszen ekkor jött létre a legelső gyülekezet, a legelső egyházközség, amelynek tagjai – az apostolokkal együtt – az új hit hirdetőivé váltak, és az akkori fejlett világban, a Földközi-tenger medencéjében terjeszteni kezdték, amit „a Szellem adta nékik szólniuk”. Az egyház születése a pünkösdi alkalom. A jelképes kezdet. A csíksomlyói búcsú az idén arról szólt, hogy mi, a késői tanítványok vagy tanítvánnyá lévendők, ismét megpróbáltunk látó szemmel, halló füllel jelen lenni. A kétéves bezártság után valóságosan is megjelenhettünk a somlyói nyeregben, olyan számban, olyan tömegben, amely megerősít minket abban a biztonságtudatban, hogy együtt valóban jobban halljuk az üzenetet. Vagy négyszázezren. Bevallom, megható és felemelő érzés volt jelen lenni. Szokásommá vált az utóbbi években – a két vírusos esztendőt leszámítva –, hogy egymagam vegyülök el a tömegben. Azt teszem, hogy leválok a családi vagy a rokoni társaságról, és kimért léptekkel, nyugodtan arra törekszem, hogy feljussak a Makovecz-oltárral szembeni kiserdő csücskéhez, oda, ahol a tisztás beékelődik a fák közé. Innen szépen be lehet látni az egész területet. Árnyék van, bőven, a tömeg gyérebb, akár választani is lehet, hogy melyik fa vagy bokor tövében választok helyet magamnak. Nem kedvelem a pokrócra való letelepedést, mert akkor olyan sima piknikhangulatúvá sorvad az egész. Állni szoktam végig. Ahogyan most is. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy az egyházi és a világi elöljárók ott vannak az emelvény körül, és szépen jönnek, felsorakoznak odalent a keresztalják. Körülnézek. Az oltár mögött, el a Salvator-kápolnáig, mindenütt jelen vannak a zarándokok. Valami nagy-nagy nyugalom árad szét bennem, hiszen a helyünkön vagyunk. Mint szoktunk békeidőben. Vagy szoktunk béke-vággyal itt lenni. Talán most – ezekben a meghitt pillanatokban is – a béke akarása a legfőbb szándék, amely bennünk suttog az imák jóvoltából, de mindjárt tovagyűrűzik a prédikáció hangjai által is. A jól ismert Mária-énekek belém ivódnak, s tudom, hogy visszhangozni fognak bennem napokon át. Ha csak ennyi ajándékot kapnék a mostani lángnyelvek által, akkor is megérné. Ám jóval több. És ki sem mondható. Ez az én „nagy” pünkösdöm. Az ünnep vasárnapján már egy jóval szerényebb és kisebb gyülekezetben tartózkodom. Itt-ott ülünk csak a padokban, gyéren, bár a jobb napokat is látott – egyébként szépen felújított – templomba egykor jóval nagyobb serege járt a híveknek. Míg szép volt a számuk. Tudom, hogy valaha ezer volt itt az egyistenhívő lelkek száma. Ma alig kétszáz. És azt mondják a lelkészeink, az egyházi elöljárók, a valláskutatók, hogy sok helyen tíz százalékra csökkent a templomlátogatók száma. Talán kivételek a sátoros ünnepek, amikor kissé megélénkül a templomlátogatási kedv. De itt, most ez nem volt észlelhető. Pedig ez a falu is a Székelyföld része. Csak valahogy „szétesett” a közösség. Talán helyben lakó papja sem volt pár évig. Most azonban van. A fiatal lelkipásztor reménykedik, ahogyan Péter apostol is mondta, Jóel próféta szavait idézve: „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. 2Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben. 3Csodás jeleket mutatok az égen és a földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. 4A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, mielőtt eljön az ÚR nagy és félelmetes napja. 5De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék az ÚR ígérete szerint, és azok menekülnek meg, akiket elhív az ÚR. (Jóel 3, 1-5) Érzem, hogy rátapint a szószékről a lényegre. Aztán a 144. ének (Isten szent lelke, égi láng, /Lobbanj fel bennem, szállj le ránk./ Világot gyújtó szeretet,/ Áraszd szívünkbe szent tüzed) megerősíti bennem a „kicsi” pünkösdöt. Jó volt ide is eljönni. Értjük a hit nyelvét.

Simó Márton