erős felhőzet
szórványos felhőzet
Nem csüggedünk...
Az ünnep mindig kimozdít a hétköznapok szürkeségéből, és ami a legfontosabb, hogy többletet ad testiekben, lelkiekben. Gondolom, így volt ez az idei húsvét ünnepén is. Gyakori az ünnepi homíliákban, köszöntésekben a kívánság, mely szerint az ünnepi „feltöltődés” legyen ünnep utáni napjainkban erőforrás.
Maradt-e kívánság, vagy lett valóság – kérdeztem magamtól, és ugyanakkor gondoltam sokakra az elmúlt vasárnap, jubilate vasárnapján (húsvét utáni 3. vasárnap), az óegyházi perikópa szerint előírt ige alapján: „…ezért tehát nem csüggedünk… mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra …” (2Kor 4)
A két ünnep derekán, amikor a húsvéti öröm lángja már pislogóban és a pünkösdi mécses még nem kapott olajat, ébresztő üzenetként szólt Isten igéje, Pál apostol csodálatos elkötelezettsége, hite.
A látható világban élünk, melyben sajnos nagyon sok minden okot ad a csüggedésre. Látjuk, benne élünk, nap mint nap érezzük nyomasztó valóságát mindannak, ami az ünnepi fény lángját halványítja, oltja, melyben nem találjuk, elveszítjük az ünnepi feltöltődés erőforrását, a páli hitet, bizonyosságot, mellyel bátran és bizalommal ki tudjuk mondani és e szerint is élni mindennapjainkat: nem csüggedünk. Lelki szemeimmel látom, ahogyan máris fogalmazódik meg bennetek a hosszú lista az érvekkel, amelyek reális okok a csüggedésre, s mint ilyenekre, reális választ, kiutat vártok.
Az említett igerész teljes szövegkörnyezetét tekintve egyértelműen a húsvéti örömüzenet fogalmazódik meg, mely a feltámadásról és az örök életről szól, illetve mintegy következményéről, tudniillik, hogy mi is annak részesei leszünk/lehetünk: „a mi pillanatnyi kis szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk”. (2Kor 4,17)
Igenis reális válasz a hívő ember számára, akit kimozdít a jelen szenvedéseiből, csüggedéséből, a láthatóból a láthatatlanban való reménysége, hite.
Lelki szemeim sugallják azt is, hogy e választ megpróbáljam kiegészíteni/bővíteni. Pál apostol írja: „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre…” Ebben az igében is mindenekelőtt az örökkévalósággal kapcsolatos gondolat fogalmazódik meg. Viszont jelen van a gyermek képe, ki legkevésbé éli mindennapjait e gondolat tükrében. Bár akár mint a felnőtt ebben a látható világban él, amelyben jelen van a sok-sok, számára valós kihívás, megpróbáltatás, igazságtalanság, betegség stb., ennek ellenére sokkal bátrabban tudja kimondani: nem csüggedek el. Életében jelen van a látható világ valósága, de ezt alárendeli, képes rábízni magát a láthatatlan dolgoknak, s ez a legkevésbé az örökkévalóság reménysége és hite. Számára – mint láthatatlan dolog – a szülői szeretet, gondoskodás adja a biztonságot. Tudja bármikor, bármilyen nehézségben számíthat rá és kap megoldást. Ismerjük a népi mondást: vigyázz, a szekér meg ne előzze a lovakat. Valóban homályosan látunk. A látható dolgok szem elől téveszthetik az előttünk levő láthatatlant.
Igenis reális válasz: itt e látható valóságban az isteni szeretet és gondviselés, láthatatlan valóság, biztonság és előtted/fölötted áll. A kocsis kezében a gyeplő, véli, ő irányít. Bárhogyan vélekedik, a ló bármikor átveheti a szekér irányítását.
Én nem csüggedek. Miért?
Életem szekere előtt, melyben sajnos van hely jónak és rossznak, örömnek és bánatnak, ott áll a szerető, gondviselő Atya.
Játszva a szavakkal: a látható valóságban, bár homályosan, de látom a láthatatlant.
Költői megfogalmazásban a Lábnyomok című vers, melyet ismeretlen szerző után német nyelvből Túrmezei Erzsébet fordított.
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”
Tamás János evangélikus lelkész
