Jelképeink. Egy ideje azt valljuk, hogy ezek alkotják a székelység szimbólumait a zászlónkon. És odabent a lelkekben. Írjuk le itt, még egyszer, nehogy valakik betiltsák. A mai székely zászló Székely Mózes 1601-ből ismert névjeles hadi lobogója alapján égszínkék mezőben arany csíkkal készül, a székely ősi szimbólumokkal, felül a Nap aranyszínű stilizált változatával, és lent az ezüst Holddal díszítve. A nyolcágú Nap-csillag a jelenlegi nyolc székely szék – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Bardóc–Miklósvárszék, Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék – egységének a jelképe, a telőben levő Hold pedig a székelyek hitének, reményének és bizakodásának a szimbóluma. Én személyesen inkább fekete-vörös párti lennék. Kétsávos zászló, felül a fekete, alul a vörös. A fekete mezőben a Holldal, a vörösben a Nappal. Ez a két szín a székely népviselet és hímzéseink színe is egyúttal, de pontos eredete még nem tisztázott. A vörös az erő és a vér, a fekete a föld és a gyász jelképe, ezek voltak korábban a csatába vonuló székelyek harci színei. Találunk ilyen zászlót ma is a régi ábrázolásokon. Közös bennük, hogy mind a kettőn megtaláljuk arany színnel a nyolcágú csillag-Napot és az ezüst Holdat. De maradjunk a kék-arany változatnál. Ilyen függ az együtt érző anyaországi közintézményeken. Ilyenért jelentgetnek. És büntetnek. Mindhárom politikai alakulatunk elfogadja és használja. És egyre inkább a nép is. Tehát konszenzus van immár ezen a téren. Vajon hogyan, s miként, mitől van az, hogy a Székely Szabadság Napja és március idusa környékén annyira felerősödik Maros megye székvárosában a magyarellenes hangulat? Azt kürtölte szét a múlt hét végén az elektronikus sajtó – mert más nincs mostanában a pihenőnapokon –, hogy „lakossági bejelentés” alapján kényszerült a városvezetés leszereltetni a Székely Vértanúk Kútjáról a kétnyelvű és aranyszínű táblát, amelyen ott volt a Nap és a Hold, és ugyanvalóst gyorsmenetben elvégeztették a Székely Vértenúk emlékműve körül is a nyolcágú csillag oktogonná züllesztését. Gondolom, egzotikus országokból szerződtetett vendégmunkásokkal dolgoztattak, akik számára csak térkő, legó a múlt, a jelen, s minden, ami tény, akárcsak a többségi hivatalnokoknak, akik piros–sárga–kékre szeretnék mázolni a történelmet. Hogy volt-e magyar, illetőleg székely oldalról „szeszizálás”, nem tudom, de ismereteim szerint civilizált országokban a munkaidőn túl dupla bért illik fizetni, és szabadnapként kell kiadni a lélekrombolás céljából eltöltött hétvégi időt. Tehát a dolog munkajogilag is vizsgálható. Felelőse lehet a gyors áttervezésnek. És a kivitelezés módosításának úgyszintén. Hogyan lehetséges az, hogy a hosszas engedélyeztetések és botlasztások országában csak úgy felgyorsul a tempó? Annyira utálnak minket valakik, hogy rácáfolnak az eredendő és kincstári lustaságra? Vajon ki fizeti ezt a szemérmetlenül gyors és pofátlan beavatkozást? Kiábrándító, hogy itt manapság mindenki a torz nemzeti érdek kivetítésében lát politikai tőkét a többség térfelén. Úgymond kedélyeket szít a csinovnyik, miközben annak ellenkezőjét szajkózza. A félretájékoztatás, a hazudozás ma ismét nemzeti sport. Sajnos ezek a tisztségviselők túl fiatalok ahhoz, hogy bármi közük lenne az átkoshoz. Új eresztések. A rosszul megírt és szándékosan ferdítő könyvekből tanultak. Maguktól lettek olyanokká, mint a tájidegen felmenőik, akik frissen szereztek sírhelyet maguknak a közelünkben. Nincs elég gerincük. Nincs bűntudatuk. Pedig akár intelligensek is lehetnének. Arra játszanak, hogy mi megsértődünk. Hogy. Hogy. Horrorisztikusan viselkedő, drága jó testvérek. Akkor járnak rosszul, ha a székely nem porlik. És itt marad. Ki fogja szégyenében az ünnepek után azt a teret békésen, az álmok mentén visszarendezni? Milyen pénzből? Mennyiért? Simó Márton