A csíkszeredai Szociális Szolgáltató Központban dolgozó Szabó Var­ga Etelka nevelőt kísértem el munkahelyére, hogy bemutassuk, milyen a gyermekotthonban dolgozni. Etelka – vagy ahogyan a gyermekek szólítják, Eti néni – aznap reggel hétkor ment munkába. Aki a Haladás utcai központ udvarára belép, egyforma, labirintusszerűen elrendezett lakóházakkal találja szemben magát. A házakat megszámozták. A nevelő a kettes házban dolgozik. Útközben mondja, hogy összesen negyvenhét gyermek és fiatal felnőtt él itt, egy házban nyolc-tíz lakó. Legtöbben a csíkszeredai Szent Anna Speciális Iskola sajátos nevelési igényű diákjai, de van, aki már elvégezte az iskolát, és valamelyik helyi bútorgyárban, pékségben, varrodában dolgozik. Házanként öt nevelő van, ők tizenkét órás műszak után váltják egymást úgy, hogy a gyermekek állandó felügyelet alatt legyenek.

A másik nevelő érkezésünkkor indul haza, az iskolások épp készülődnek, reggeliznek. Amint távoztak, a nevelő hozzáfog az ebéd elkészítéséhez és a takarításhoz. Etelka a reggeli órákban főzi az ebédet. A fejadagokat kalóriákban mérik, mindent egy füzetben tartanak nyilván. A nevelők egyébként minden információt vezetnek a gyermekekről, Etelka a nevelőszobában lévő íróasztalra mutat, amelyen címkékkel ellátott füzetek sorakoznak, mellettük formanyomtatvá­nyok tornyosultak, és egy naptár, amelyen különböző időpontokat jelöltek be: orvosi vizsgálatokat, ügyintézéseket, vizsgákat.

A nevelésre jut a legkevesebb idő

Amíg a leves fő, megkérdezem, milyen gyermekek élnek ebben a házban. Felvonja a vállát: jó gyermekek. Sokuk értelmi sérült, vagy viselkedési, érzelmi, tanulási zavarokkal küzd, ezért sajátos nevelési igényűek. Többségük a Szent Annába, hárman a Kós Károly Szakközépiskolába, a Márton Áron Főgimnáziumba és a Nagy István Művészeti Középiskolába járnak. Délutánonként, suli után a többség az otthonban tölti az idejét. Négy és öt óra között szilencium van, de ha nincs sok tanulnivalójuk, a gyermekek telefonoznak. Akinek sok házi feladata van, annak kétórás a szilencium. Délu­tá­non­ként részt vehetnek a központ programjain, így sport-, gyógytorna-, gyógy­pe­da­gó­gi­ai vagy zeneterápiás foglalkozásokon, illetve választhatják a Vámszer Géza Művészeti Népiskola valamelyik tanfolyamát – a megyei gyermekvédelmi igazgatóság és a népiskola egyezsége mentesíti őket a tandíjtól. Jó lehetőség, de kevesen használják ki: a többség a kapun belül tölti el szabadidejét, nem akarnak kimenni a városba. A kettes házból hárman gitár- és hegedűórára járnak, és van, aki nyelvórát is látogatott.
Kora délután érkezik egy-két gyermek, majd egyre többen jönnek haza az iskolából. Mielőbb ebédeltek, aztán a nappaliban vagy az udvaron lógnak. Ilyenkor a nevelő az, akinek elmondhatják, hogy mi történt velük aznap, vele oszthatják meg gondjaikat vagy örömeiket – ha akarják. Ha konfliktus támad a gyermekek között, elsődlegesen a nevelő feladata, hogy kibékítse a veszekedőket. Közben sziszifuszi munkát végez, mosogat, takarít, ruhákat mos, rendet rak. A házimunkában a gyermekek is segítenek neki, de csak akkor, ha akarnak, kötelezni nem szabad senkit. Ha kell, Eti néni segít a tanulásban, és azon ritka alkalmakkor, amikor mindenkinek van kedve, valamilyen társasjátékot játszanak.
A nevelők jól ismerik a gyermekek történeteit, mindegyikről tudják, hogy mennyi csalódás, visszautasítás és megaláztatás érte. Nap mint nap szembesülnek azzal, hogy a nevelőszülőknél nevelkedett gyermekek ügyesebbek, érdeklődőbbek, aktívabbak, mint az elhelyező központokból érkező fiatalok.

– A problémás gyermekek sokszor elveszik a figyelmünket azokról, akik egyébként rendben vannak, ezért sokkal kevesebb időnk jut arra, hogy velük is törődjünk, holott tudjuk, hogy nekik is vannak gondjaik, nekik is szükségük van gondoskodásra

– állapítja meg a nevelő.

Egy személy nem elég

Eti néni szerint nyolc-tíz gyermek mellé kevés egy sze­mély, aki bejárónő és nevelő is egyben. Napközben sok a tennivaló, az esti műszakban pedig nincs lehetőség arra, hogy hosszan el­be­szél­ges­sen azzal, akinek igénye lenne erre, hiszen vacsora után nem sokkal már le kell feküdniük, tíz óra után nem lehet zaj a házban. 
 

– Szeretek nevelő lenni, de a házimunka elvégzése közben a nevelésre jut a legkevesebb időnk. A gyermekek nem tudnak annyi szeretet és gondoskodást kapni, amennyit megérdemelnének

– mutat rá.

Szabó Varga Etelka nyolc éve dolgozik nevelőként, és szerinte a legfontosabb, hogy mindenki – a gyermekek és ő maga is – betartsa a szabá­lyo­kat. Bizalmi kapcsolat alakul ki közte és a fiatalok között, de nem lehet sem a barátjuk, sem a cinkosuk. Határokat kell húzzon, amelyeket nem léphetnek át, és Etelka szerint ez a valóságban sokkal nehezebb, mint ahogyan hangzik. Úgy gondolja, hogy a nevelő elsősorban a személyiségével nevel, hiszen nincs olyan módszer, amely egyformán hatékonyan működne mindegyik gyermekkel. Következetesnek és türelmesnek kell lenni, a szabályokat be kell tartani, és figyelni kell arra, hogy jól kommunikáljanak egymással.

Szelekció nélkül 

Vacsora előtt Dászkel Ildikó­val, a Szociális Szolgáltató Köz­pont vezetőjével is beszélgettem, aki szerint a humánerőforrás szelektálása a gyermekvédelmi rendszer Achilles-sarka, ugyanis a nevelők esetében a törvény nem írja elő, hogy szakképzett személy kell betöltse ezt a szerepet. Kevesen jelentkeznek nevelői állásra, és ahhoz, hogy megkapják a munkahelyet, mindössze egy írásbeli vizsgán kell jól teljesíteniük, amely a gyermekvédelmi törvények ismeretét ellenőrzi, illetve egy interjún kell meggyőzniük a vizsgabizottságot arról, hogy megfelelőek a nevelői állás betöltésére. Mivel gyakorlati vizsga nincs, ezért legfennebb az idő próbája az, amit ki kell állniuk, holott ők azok, akik a legtöbb időt töltik együtt a fiatalokkal. A központ vezetője szerint voltak nevelők, akik, mikor azt érezték, hogy nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, munkahelyet váltottak, viszont van olyan alkalmazott is, aki már több éve nevelőként dolgozik, pedig nem rendelkezik olyan kvalitásokkal és tudással, mint kellene.
Időközben beesteledett, megérkezik az esti műszakban dolgozó nevelő, mi pedig elköszönünk a gyermekektől. A kapu felé haladva megkérdezem Etelkától, hogy magával viszi-e a gyermekek történeteit, a konfliktusokat, jót és rosszat, amit napközben kapott. Azt mondja, könnyebb, ha nem.