borús égbolt
Mulandóság
Minden bizonnyal az ősz beállta is hozzájárul, hogy az utóbbi napokban egyre gyakrabban elmélázom a dolgok mulandóságán. És az elmúlásra nem föltétlenül mint a biológiai halálra gondolok ezúttal, hanem akár arra is, hogy miként kopnak egykori nagybetűs ünnepeink, miként lankad egy-egy téma vagy akár rendezvény kapcsán pár éve még egetrengető lelkesedésünk, hogyan hagy alább munkakedvünk vagy éppen szerelmünk, mikor egyre nagyobb teret követel magának életünkben a megszokás, hogyan válnak nem is olyan régen igen fontos dolgaink unalmassá, érdektelenné számunkra.
Gyermeklakodalomban voltam a hétvégén egy Csíkszereda melletti faluban. Tavaly is voltam. És azelőtt is. Szomorúan láttam, hogy bár az a néhány ember, aki ünnepteremtés szándékával létrehozta és azóta is élteti ezt a rendezvényt, most is igyekezett, valahogy mégis éreztem a kifulladás leheletét. Pedig a rendezvény szép, hagyományainkat éltető, gyermekeknek élményt adó, ám a kezdeti lelkesedést követően valahogy mégsem tudott beépülni a közösség ünnepei közé. Az emberek, miután már nem hatott az újdonság ereje, valahogy nem tudták magukénak érezni azt. Évről évre kevesebb résztvevőt láttam a székely ruhába öltöztetett kis menyasszonyt és vőlegényt szállító szekér mögötti nászmenetben.
Hogy min múlik? Mi a titka, hogy egy-egy jó kezdeményezés, ötletes, közösséget megmozgató, értéket őrző és teremtő rendezvény úgy be tudjon épülni a közösség életébe, hogy az ne váljon „izzadságszagúvá”? Biztosan sokan sokféle ötlettel tudnánk előállni. Bár az is lehet, hogy nem kellenek ezek az ötletek. Nem kell a mindenáron. Az élet természetes velejárójaként elfogadva az elmúlást, akár ebbe is bele lehet nyugodni. És elkezdeni gondolkodni, más ötletet megvalósítani, ami az újdonságának erejével újra felkeltheti a közösség érdeklődését, megmozgathatja az unalomtól zsibbadt tagokat. És ismét lehet érezni az életet.
Forró-Erős Gyöngyi
