Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron mutatták be legutóbb Molnár Vilmos, a Csíkszeredában élő József Attila-díjas alkotó két friss prózakötetét. A könyveket Simó Márton ajánlja az olvasó figyelmébe. [caption id="attachment_69374" align="aligncenter" width="1000"] Prózaköteteket ismerhetett meg a közönség. Dedikál a szerző[/caption] Hogyha vannak, s bizonnyal vannak stációk az írók életében, akkor a kötetek mindig valamiféle állomások. Terhet hordoz az alkotó, és amikor összegyűlt annyi munka, hogy kicsit belefáradt, akkor a kötetek ürügyén jólesik kicsit pihenni és szétnézni, előre tekinteni, az újabb feladatok környékére, és vissza az eltelt, letudott, elvégzett pályaívre. Aztán jön a kiadó, és annak rendje-módja szerint megjelenteti a könyvet. Ha maga az író nem teszi meg személyesen önnön-méltatását, mert nem olyan, vagy nem szereti a köldöknézést, akkor elvégzik a szemlézést mások. Inkább mások, hiszen a „laudátorok”, a kritikusok és recenziókészítők arra valók, azért professzionális olvasók, hogy végigvigyék az olvasók elrettentésének vagy meggyőzésének nemes feladatát. A vizsgálódásunk tárgyát képező író azonban nem ilyen, s nem olyan, hogy túl sok bajunk lenne vele. Molnár Vilmos, 1981 óta indult pályája során nem zavart túl sok kiadói vizet: öt próza- és egy verskötete volt ez idáig, legújabban pedig egy már megjelent prózai írásokból válogatott könyve, a Csodák ideje1. De ennyi is elég volt sok örömre, némi hírnévre és elismerésre egyaránt. Az igazán új kötet2 azonban, A legfelső stáció alig pár hónapja látta meg a napvilágot. Úgyhogy most arról. Hét novella, három továbbírt történet és tizenhat rövid mese mindössze 142 oldalon. „Szertelen történetek, rendhagyó mesék” – olvassuk alcímként. Molnár Vilmos szertelen és rendhagyó, hiszen mindig úgy érezzük, mintha nem venné túl komolyan a témáit. Annyira takarékosan bánik a szavakkal, a stílussal, mintha mazochista módon szántszándékkal törekedne a minél takarékosabb anyaghasználatra. Mint egy grafikus – feltételezzük –, aki azt vallja, hogy tussal vagy szénnel képes egy teljes és igazi és színpompás világot teremteni, mint egy szobrász, aki csak egyfajta technikával, de mindig ugyanazt az anyagot használva alkot. A kispróza e jeles mestere immár több mint három és fél évtizede van a placcon. Változatlan felszerelésben, de pazarul dolgozik. Az avatatlan azt is érezhetné, hogy ez a minimalizmus az írás rovására megy, holott egyértelmű, hogy Molnár Vilmos tökélyre vitte a kevés anyagból és eszközből való építkezést. Az alapanyag lefosztásának vagy elsikkasztásának szép példája az Ínyenceknek című írás, amelyben tanúi lehetünk annak, hogy miként lehetne egy jó vacsorát készíteni, csakhogy a három rövidke fejezetben, felvonásban, levonásban, elvonásban olyan konklúzió vonódik le, mintha a végtelenségig leegyszerűsített vacsora meg sem történt volna. Abszurd ugyan, vérbő, humoros, de a szerző a végkifejletben meggyőz, hogy „Akkor jó kellett legyen. Ha egyszer reggel üres volt a fazék…” És ezt el is hisszük neki, mintha a főzés és a fogyasztás valóban megtörtént volna. Manapság azt mondogatják az okosok, hogy a szépirodalom nagyobb műfajainak befellegzett. Az érettségiző fiatalok, az átlagosan művelt magyarok nem jutnak el az ezer elolvasott regényig és a háromszáz nagyjából ismert versig, amelyeket bármikor képesek idézni, ha nagyon fáj nekik a szerelem, a boldogság, a boldogtalanság vagy olyan életszituációkig érnek, amikor talán gyakorlatban is segíthetne a költészet. Nekünk a frissen lezárult évezred utolsó évszázadának záró harmadában mondogatták a tanáraink, hogy ennyi kell az átlagos műveltségünkhöz. Az egyetemen aztán még többet vártak. És mi olvastunk rendületlenül. Manapság azonban másfajta átlagok vannak, és a középszer, a standard máshol helyezkedik el. Az utánunk jövő x, y, z, s ki tudja még milyen generációk már inkább csak letöltenek, lájkolnak, és úgy hivatkoznak, mintha minden a zsebükben s a fejükben lenne az elérhető világháló és az okostelefonok jóvoltából. Megfigyeltem a folyamatosan működő statisztikakészítő szoftverek segítségével, hogy a hálóra feltöltött írásokat úgy ezer leütésig olvassák a felhasználók. Szerencsés esetben ez három képernyő-váltást jelent, utána már nem simogatják a kedves és nyájas olvasók az egeret vagy a képernyőt, jön a lájk, vagy nem jön semmi. Az írónak valamilyen módon illeszkednie kell ehhez az igényhez. Molnár Vilmos még ebben a digitalizált világban is állja a helyét. Ha akarja, ha nem. Hogy aztán mi lesz a regény és a regényírók sorsa az itt, most, egyszer és mindent felfogás bűvöletében élő világban, azt sejteni sem merem. Egyre kisebb, egyre szűkebb az analóg olvasók rétege… Molnár Vilmos új kötetével tettem egy kísérletet. A könyvnek 132 aktív oldala van, ennyi a tulajdonképpeni belív, a többi szennycímlap, címoldal, impresszum és tartalomjegyzék. A Székelyudvarhely–Szé­kelykeresztúr viszonylatban, oda-vissza úton olvastam ki. Éppen a Segesvár–Udvarhely szárnyvonalon a két kisváros között utaztam, s elvittem egy olvasási tesztre a könyvet. A járat reggel 8:00-kor indult az udvarhelyi végállomásról és 8:48-kor érkezett meg Keresztúrra. Felültem a sínbusz-szerű, két kocsiból álló szerelvényre, amely újabban elég kényelmes és korszerű, meglepően tiszta, s úgy látszik, hogy kedves székely honfitársaink még nem tették tönkre. Ez jórészt annak is köszönhető, hogy általában két kalauz tartózkodik rajta, a vezető pedig kamerán látja az utasteret. Szóval: a kistestvérek figyelnek minket, hogy méltón viselkedjünk. (Ugyanez nem mondható el azokról a kurszákról, amelyek Csíkszereda és Csicsó, illetve Domokos és Gyergyó felé közlekednek, s amelyek – vélhetően – ihletforrás hordozóiként viselkedtek az író számára…) Kényelmesen elhelyezkedtem, abban a reményben, hogy együtt utazom majd a könyvvel, s a benne foglaltakat mind elolvasom. A kicsi állomásnál felszállt egy viszonylag jól öltözött cigányember. Nagy pakkot cipelt magával. Kérdés nélkül a velem szemben levő ülésre telepedett, s mire a bikafalvi sorompóhoz értünk volna – itt a következő megálló –, megtudtam tőle, hogy hetvenöt éves, megvan a magyar állampolgársága, és sokat jár Spanyolba. Molnár Vilmos írása szerint a Jóistennek, az ördögnek, Szőcs Gézának, de legrosszabb esetben is inkább Bodor Ádámnak kellett volna odatelepednie. De nem. Hiába volt üres a teremkocsi, nekem ilyen útitárs jutott. Egyébként nem volt kellemetlen az ipse, más esetben talán szóba is elegyedtem volna vele, de ekkor a könyv volt az elsőrendű, s annak olvasása. Az öreg unitárius-székely-magyar-cigánynak – mindez gyorsan kiderült – szerencsére sok egység volt a telefonján, úgyhogy elkezdett gyorsan mindenféle hasznosságokról vagy inkább haszontalanságokról beszélgetni az ismerőseivel. Így távolodott el tőlem, mikor tapasztalta, hogy rövid köszönés után visszatoltam az orromra a szemüvegemet és beletemetkeztem Molnár írói világába. (Éppen Szereda és Csicsó között jártunk a könyvben, aztán Csicsó után, amikor teljes terebélyes mivoltában a jelenleg Magyarországon élő Szőcs Géza nevű író és költő, a Jóisten képében telepedik a szemközti ülésre…) Bögözben felszállt egy seprűárus, az én útitársam jó ismerőse. Úgyhogy megszabadultam, s ekkor már ketten kóstolgathatták a nagyáruház-lánc reklámszatyrából előkotort félliteres üvegből a kevertet. Hitvány téli idő volt, mindenfelé késésekről, járatkimaradásokról beszéltek, de a székely gőzös reinkarnációja, a modern Siemens-sínbusz menetrend szerinti pontossággal fékezett 8:48-kor a keresztúri állomásépület előtt. És én túl A legfelső stáción, a Továbbírt történetekig jutottam el. A menettérti jegyet a 62–63. oldal közé helyezve csuktam össze a könyvet, hogy majd a visszaúton folytatom. Egy olyan passzus következett a pontosan 12:40-kor érkező vonaton, immár a székely anyaváros felé vezető visszaúton, amelyben Vilmos továbbír történeteket, itt éppen Gárdonyi Gézát és Bodor Ádámot. Mestereket, mesterien. Külön érdekessége volt a dolognak – az olvasásnak –, hogy Cservenszki elindult, de nem ment sehová a vonata. Mi a könyvvel ketten szépen haladtunk Udvarhely felé. Én meg benne a könyvben. Mit mondjak? A Rendhagyó mesék felnőtteknek és a Minimál mesék jobban fogytak, mint ahogyan gondoltam. Gondolni sem mertem, hogy ennyire. A kicsi állomás és a végcél között már csak egy rövidke műfogsoros volt. Leszállás előtt érkeztem ezekhez a sorokhoz: „Kópéságod káprázatos, humorod határtalan, ó, Uram!” Pontosan 13:30-at mutatott az óra. Menetrend szerint érkeztem vissza Udvarhelyre. Merem ajánlani ezt a járatot mindenkinek. Van ugyan alternatíva, gépkocsi, autóstopp, gyalogszer, néha autóbusz is, de ha ess, ha havaz, a vonat rendületlenül jár ezen a szárnyvonalon immár száznégy esztendeje, ha jól számolom. És a könyvet is ajánlom. Legalább nem kell okostelefont simogatni. És egy olyan világba jut el az ember, amelyben semmi baj nem érheti az irodalom által. Sőt inkább öröm! 1Csodák ideje. KMTG, Budapest, 2017. 192 oldal. 2A legfelső stáció. Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2017. 142 oldal.