Pakolnak a buszból, viseletekkel, egy-egy hordóval a kezükben szaporáznak fel a lépcsőfokokon a besztercei Szakszervezetek Művelődési Házában a táncosok. A színpad melletti öltöző benépesedik. A tükrökkel borított falak megsokszorozzák, mozgó tömegként tükrözik az alig kéttucatnyi embert. Székely leányok és legények születnek, amint a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai kivetkőznek a hétköznapi ruházatból és népviseletet öltenek magukra. [caption id="attachment_13523" align="aligncenter" width="620"] A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes csapata. Életerőt sugároznak Fotó: Balló-Korodi Boglárka[/caption] A nagyteremben a világítás és hangosítás beszerelése zajlik, az üres nézőtéren vasaló gőzölög. Egy-egy pántlikát, kalapot, inget igazítanak a táncosok. Egy kisebb teremből énekszó hallatszik. Két órával vagyunk az előadás kezdete előtt. Az együttes mezőségi szórvány-turnéjának második állomásán, Besztercén. Az együttes minden évben a szórványba is elviszi a magyar táncokat. Többet jelentenek ezek a túrnék az egyszerű előadásnál. Missziós munka ez – Valószínű, ha nem jönnénk a szórványba turnézni, rosszul éreznénk magunkat. Úgy éreznénk, hogy valamit nem tettünk meg. Bűntudatunk lenne – fogalmazott András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója. András Mihály hazajön a Mezőségre, gyerekkori kötődése van a szórványélethez. – Régen, amikor a Mezőség településeire látogatott a Maros Művész Együttes, a Hargita Együttes vagy a Sepsiszentgyörgyi Néptánc Együttes, akkor úgy éreztük, hogy repülünk – emlékszik vissza az igazgató, miközben a nézőtéren beszélgetünk. Közben a színpadon a táncosok próbálnak, átbeszélik az előadás részleteit. A színpad méreteihez, a helyzethez igazítják a belépéseket. – Az együttesek vendégszereplésekor úgy éreztük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Mindenki táncos, zenész akart lenni. Mindenki magyar akart maradni. Hogy mit jelent megmaradni, csak az tudja felfogni, aki itt élt – jegyezte meg András Mihály, miközben a színpadon történtekre is figyelt. A rutin és profizmus egyszerre van benne a levegőben. Itt mindenki tudja, hogy mi a feladata. Nincs kapkodás, nincs improvizálás, de egyetlen mozdulat sem gépies. Profik állnak a közönség előtt. – A mezőségi magyarság, a szórványban élők számítanak a tömb székelységre. Valahogy úgy néznek ránk, mint a nagytestvérre, akire lehet számítani. A Hargita Együttesnek és minden kollégámnak ehhez a felelősséghez, feladathoz hozzá kell erősödni. Ezt fel kell vállalni – mondta András Mihály. Próba után, előadás előtt elnéptelenedik a színpad. A csendet a folyamatosan érkező közönség töri meg. Amikor felcsendül az első dal, minden korosztály ott van a nézőtér soraiban. A táncosok magukkal sodorják a közönséget. Az első tapssal a közönség is bekapcsolódik az előadásba. A színpadi taktusra, a közönség ritmusos tapsa válaszol. Három generáció A színpadon is több generáció van. Vannak, akik a 25 éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttessel egyidősek, mások két és fél évtizede táncolnak hivatásosként. A legfiatalabbak alig egy hónapja, tizenkilenc évesként kerültek a csapatba. Ebben az életkori sokszínűségben is, akár a színpadra vitt táncok változatosságában, felfedezhető az egység, amelyet átsző a közös múltba gyökerező kultúra. Az előadás végén felcsendülő taps elégtétel, ez ad erőt a következő napra, a következő fellépéshez. Könnyes szemek, köszönőszavak után kiüresedik a nézőtér. A verejtéktől átitatott ingek csomagolása már véget is ért, miközben a reflektorfényben még mindig könnyedén száll a színpadi por. Elsötétül a színpad. Kezdődik az újabb pakolás. A lépcsőn becsomagolt viseletekkel szaladnak le a táncosok, majd a díszletként szolgáló hordókkal. Nézőként még magamhoz sem tértem, amire a csapat készen áll az indulásra. András Péter besztercei református lelkész fogad vacsorára. A tiszteletes köszöntője mellé jár a kupica pálinka, amely helyi gyümölcsből főtt. Az együttes minden tagjának járó pohárköszöntés most külön szólt Antal Zsoltnak is, aki aznap ünnepelte, hogy negyed évszázada az együttesben táncol. Ha mérnék azt, hány legényest járt el a próbák és előadások alatt, biztosan rekordot dönthetne, de a 25 év egymagában is kalapemelésre készteti az embert. Antal Zsolt szerint az, hogy három generáció táncol az együttesben, nem érződhet a színpadon, mivel a zene egyformán visz mindenkit, a 40-es, a 30-as és a 20-as generációt is. A legnagyobb élményt azonban még ma is az előadások végén felcsendülő taps jelenti. Az együttes még a vacsora idejére sem feledi a színpadi pörgést. Az idő is ehhez alkalmazkodik, szinte éjfél van, amire a csapat a szálláshelyére ér. A napnak azonban még nincs vége: egy regeneráló esti torna még belefér a programra. Másnap újabb fellépés. A Somkeréken, Besztercén, Bál­ványosváralján és Magyar­dé­csében fellépő együttes turnéját a fenntartó Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzata, Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Bálványosváralján sem először látják a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosainak fellépését. Akár az előző fellépések helyszínére, ide is több településről hozott nézőket az együttes saját autóbusszal. Volt olyan, amikor még az épület előtt is nézők voltak, akik az ablakon keresztül figyelték az előadásokat. Most is sokan voltak, de a „névsorolvasáskor” sok volt a hiányzó. A színpadon a tánc annál ropogósabb volt. Bálványosváralján érezni lehetett a táncosok missziós küldetésének erejét. – Fontos, hogy a műsoraink erőt, egészséget, egészséges életszemléletet, virtust, saját értékeink érhető, nyilvánvaló bemutatását képviseljék. Ha mi élet igenlő, jó erőt mutató műsorokat tudunk a közönség elé vinni, akkor mindenki a sorok mögött, a dalszövegek mögött, a helyszínen tapasztalja azt, hogy igen, ezek vagyunk mi. Érdemes ezeket az értékeket megtartani. Szeretünk ilyenek lenni. Mi ezt felvállaljuk, mi ezt tovább akarjuk vinni. Azonosulnak azzal a műsorral, amit látnak. Nagy felelőssége van annak, hogy mi mit viszünk a színpadra – fogalmazta meg a misszió lényegét András Mihály. Daczó Dénes