Sorban a harmadik bábelőadással örvendezteti meg közönségét a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata. Anga Mária: A néma cipő története című meséjéből Csurulya Csongor művészeti vezető írt bábjátékot. A tanulságos, kedves történetet Palocsay Kisó Kata rendezésében mutatták be nemrégiben. Az alkotókkal a bábjátékról, a bábuk titkairól, a bábozás művészetének esszenciájáról beszélgettünk. [caption id="attachment_29531" align="aligncenter" width="1000"] Bábok, bábosok, alkotók (Fotó: Lázár Emese)[/caption] – Van rendezői tapasztalata, hiszen felnőtt- és gyermekelőadásokat is többet állított már színpadra. A néma cipő történetét – legalábbis az eredeti terv szerint is Ön rendezte volna. Miért változott a forgatókönyv, és miért bízta meg a feladattal Palocsay Kisó Katát? És miért éppen őt? Csurulya Csongor: Az köztudott, hogy a színház költségvetése minimális. Az első variáns az volt, hogy bár van erre az előadásra pályázati pénz, mégis oldjuk meg úgymond, házilag. Megbeszéltük ezt a színészekkel, és ők azt javasolták: legyen inkább szakember a rendező, hiszen egészen más, ha egy olyan rendez, mint én, aki még soha nem csinált hasonlót, vagy egy olyan, aki már igen. Másfelől meg, nevezzem véletlenek sorozatának vagy szerencsének, hogy nemrég újra itt rendezett Kata férje, Hatházi András. Szóba került a bábjáték, az, hogy Katával ismertük egymást. Mellette szólt az is, hogy Kata látta tavaly Nagyváradon a Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című bábjátékot, tetszett neki, sőt akkor egy „felelőtlen” kijelentést is tett, jelesen, hogy szívesen dolgozna az udvarhelyi színészekkel. Nos, én szaván fogtam. – A Nagy Regina rendezte Cókmók tetszett, felkeltette érdeklődését a társulat is. Ennyi elég volt ahhoz, hogy rábólintson a felkérésre? Palocsay Kisó Kata: Nagyváradon a Fux fesztiválon találkoztam három nagyszerű színművésszel, Márton Rékával, Szűcs-Olcsváry Gellérttel és Vidovenyecz Edinával. Örvendtem nekik, annak, amit és ahogyan csináltak. Gellért valamikor, még kezdő tanár koromban tanítványom volt az egyetemen. Volt is egy vizsgaelőadásunk, A szegény ördög, amiben bábozott. A bábuját, amit annak idején ő készített, el is hoztam neki Kolozsvárról ide, Udvarhelyre. A néma cipő történetének másik „szereplőjét”, Mezei Gabriellát is ismertem, tanítottam őt is. Pál Attila is tanítványom volt. Márton Réka az egyetlen, akivel csak most ismerkedtem meg, nagyon szerencsés találkozás, örvendek neki. A váradi fesztiválon az előadások után volt egy szakmai megbeszélés, ahol elmondták: szeretnének bábozni, bábtechnikát tanulni. És akkor hangzott el részemről az a Csongor szerint „felelőtlen” kijelentés, hogy szívesen eljövök, segítek, tartok műhelymunkát is. Minderre most került sor. – Ennyi előzmény már megszülte a kedvet és a bizalmat is? Palocsay Kisó Kata: Úgy mondanám: felkeltette az érdeklődésemet. A színészeknek a bábszínház iránti érdeklődése volt számomra a legmeggyőzőbb, mert a beszélgetésből nyilvánvaló volt, hogy komolyan érdekli őket ez a műfaj. És ami lényeges, láttam, ez fontos nekik és lelkesen, jó kedvvel akarnak bábozni. – Rengeteg „bábszínházasítható” mese van a gyermekirodalomban, a klasszikustól a kortársig. Miért éppen egy kevésbé ismert írónő, Anga Mária meséjére, A néma cipő története címűre esett a választás? Csurulya Csongor: Mert van egy kiskamasz, neveletlen leányom. Engem megfognak mindig azok a történetek, amibe picit belelátom magunkat. Az eldobott játékok, a „vegyünk valamit, aztán két perc után dobjuk sutba, jöjjön egy következő” jelenség engem mint szülőt is foglalkoztat. Ez a történet számomra kinyitotta a mostani világnak a „minden egyszer használatos” dimenzióját. Ezért gondoltam, hogy érdemes ezt a mesét mint tanulságos történetet bemutatni. – Rendezőként kihívást jelentett ez a történet? Palocsay Kisó Kata: Számomra mint feladat jelentett kihívást, ugyanis első alkalom, amikor olyan darabot rendeztem, amit nem én választottam. Ezért meg kellett találni azt a közös pontot, ahol én és a történet találkozunk. – Sikerült? És hol volt az a bizonyos pont? Palocsay Kisó Kata: Furcsán fog hangzani, de én Babitsban, pontosabban a Sunt lacrimae rerum című versében találtam meg. Így kezdődik: „Van a tárgyaknak könnyük.” Végül is ugyanarról szól, mint amit Csongor mondott. Ezt a szöveget többször használtam már, de most újra felfedeztem. Ez volt az a bizonyos láncszem köztem és a történet között. – Értsem ez alatt, hogy egyfajta filozófiai háttér? Palocsay Kisó Kata: Annak is nevezhetjük, de végül is a bábozásnak is ez az alapja. A bábos semmi mást nem tesz, mint életre kelti a tárgyat. Kínaiul úgy is hívják: az ember, aki életre kelti a fát. Ennél többet, minthogy életre kelti a bábut, nem tehet a színész. A bábu egy tárgy, és minden tárgy magában rejti a bábuvá válás lehetőségét. Az már a báboson múlik, hogy él-e ezzel a lehetőséggel, és hogyan tekint a tárgyra, meg hát, hogy képes-e rá. Mert ha puszta tárgyként, akkor az is marad. A bábu valahol az élet és halál, a tárgyi világ és az élők világa közötti határmezsgyén egyensúlyozik, és a báboson múlik, hogy valójában hová sorolja őt? Az ő döntése adja a bábu feszültségét, ami megteremti az illúziót. Ez nem könnyű, mert hajszálvékony a határvonal, és néha tényleg csak millimétereken múlik, hogy ez létrejön vagy sem. A nézőnek azt kell eldöntenie, hogy belemegy-e a játékba, elhiszi-e, hogy az a tárgy nem egy cipő, hanem egy apa, vagy egy gyerek, vagy bármi más. – Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott: bárkiből lehet bábszínművész, aki hittel tudja mozgatni a bábuját. Itt, Udvarhelyen, nem szakképzett bábosokkal, de nagyon lelkes, tehetséges, az újra fogékony színészekkel dolgozott. Mit tapasztalt: megvolt bennük az ön által fontosnak tartott hit? Palocsay Kisó Kata: Igen, határozottan megvan. Remek csapattal találkoztam. Kíváncsiak a bábura, hisznek benne, szívesen játszanak vele. Öröm velük együtt kísérletezni, dolgozni. Valójában itt egy sajátos nyelvről, a bábunyelvről van szó. Ez a bábu mozgásában rejlik, és tulajdonképpen minden ember beszélte ezt gyermekkorában. Emlékezzünk csak vissza, hogyan lett a fürdőkádból óceán, a szappantartóból hajó és a fogkeféből hajóskapitány. Valójában a bábszínház is ennyi, a megszokottól eltérően tekintünk a minket körülvevő világra, felállítunk egy pontos játékszabályt, egy rendszert, amiben a fantáziánk szabadon szárnyalhat. Illúziót keltünk, amelyet néző–bábos közötti cinkossággal elfogadnunk. – A Dioníz Nemzetközi Bábfesztivál Nagydíjával kitüntetett To bee or not to bee bábjátékával kapcsolatosan elmondta, hogy diákjaival fél éven át tanultak méhecskéül beszélni. Itt ennél jóval rövidebb volt a próbafolyamat. Sikerült megtanulni „cipőül? Palocsay Kisó Kata: Igen. Nyitott és tehetséges emberekről van szó, akik nem felejtették el a bábunyelvet. Nem volt semmi nehézség, csak fel kellett frissíteni, bábtechnikailag helyretenni. Csurulya Csongor: Picit olyan ez a bábszínművészet, mint a táncművészet: nem lehet megúszni. A színművészetet egy nagyon erős technikai tudással meg lehet. De itt, abban a pillanatban, amikor a bábu elveszíti a kapcsolatát a teremtőjével, halott tárgy lesz, a művész pedig lebukik. Palocsay Kisó Kata: Kovács Ildikó bábrendező ezt úgy fogalmazta meg, hogy a „bábu boosszúja, hogy csoda helyett tárggyá válik”. Valójában a bábszínésznek is az a feladata a színpadon, mint a színésznek, csak a súlypontot teszi máshová. Amíg a színésznek ez az energia bent, a biológiai testében, agyában, lelkében termelődik, és ott is marad a súlypontja, addig a bábszínésznél ez áthelyeződik valamelyik végtagja csücskébe, vagy pedig a testén kívülre, a bábuba. Ezt az áttételt kell megtapasztalni, és ha sikerült, akkor már magától működik minden. Bármi, amit a bábos és bábuja tesz: könnyed és természetes lesz. – A technikához nem értek, de azt láttam, hogy a történetet mesélő Mezei Gabriella, Márton Réka, Szűcs-Olcsváry Gellért élvezi a közös játékot, összhangban van a bábujával. Palocsay Kisó Kata: Igen. Ez egy szép közös munka volt. Ideális esetben a bábos maga készíti a bábuját, hiszen azt magáénak kell érezze, közel kell legyen hozzá. Jó bábut csak az tud készíteni, aki érti a bábnyelvet. Főállású egyetemi tanárként, közös kísérletező munkában és alkotócsoportokban gondolkodom. Rendezőként is hasonlóan dolgozom. Egy bábelőadás fontos része a látvány és a zene. A díszlet-, jelmeztervező Hatházi Rebeka, a zenei válogatás Hatházi Soma, zenei vezető Pál Attila, de a színészek is részt vettek az előadás látványának és zenei világának létrehozásában. – A néma cipő története elsősorban gyermekeknek készült, de felnőtteknek is ajánlhatjuk? És mit mond a rendező, miért lesz érdemes megnézni? Palocsay Kisó Kata: Mindig azt mondtam, és csak ismételni tudom, hogy a bábszínház egy szinte kortalan műfaj: alsó korhatára van, felső nincs. Miért érdemes? Engem mint magánembert a hétköznapokban az fáraszt le, hogy folyamatosan és egy időben több dologra kell figyelnem. Ám ha beülök egy előadásra, egy koncertre, elmegyek egy kiállításra, akkor ott ez a sok eltűnik, elmerülök az egyre figyelés élményben. Ez a bábjáték egy nagyszerű alkalom erre és arra is, hogy együtt legyen a család. Negyvenöt percig kiszakadhatnak a hétköznapokból, és egy másik világban élhetnek. Lázár Emese