borús égbolt
Miről beszélgetünk a kocsmában?
Ha tetszik, ha nem – az asszonynak – az italkimérés, a hely, ahol a férfiak úgymond kipihenik a fogyasztói társadalom lagúnáiban szerzett fáradalmaikat, s közben mindenféle alkoholos leveket isznak, fokmérője, kivetülése a társadalmi eseményeknek, a jelenségeknek, amelyek foglalkoztatják az istenadtát. Nagyon fontos hely. Mindenféle újságnál, televíziónál, hírügynökségnél pontosabb és tájékozottabb ez a közeg. Ilyen helyekre egyaránt begyűrűzik a lokális és a globális. Ha túl lassan haladnak – tegyük fel – a felújítási munkálatok a város főterén s annak környékén, akkor arról leghitelesebben tájékozódhatunk egy – mondjuk – a harmadik asztaltól átszűrődő beszélgetés foszlányaiból.
Azok a komák tudni vélik, hogy a vaskori, a római, a népvándorlás, a közép- meg az újkori emberek akadályozzák a munkálatok normális menetét, nem az Unió. Mert ezek a felmenők alattomos módon – a megkérdezésünk nélkül – hagyták nyomukat ott a kövezet alatt, tele van a föld mindenféle tárgyi emlékkel, cseréppel, vasdarabbal, kutya- és macskacsontvázzal, egykori vízvezetékek és latrinák maradványaival. És akkor jönnek ezek a haladást botlasztó régészek. De minek?! Úgyis az lesz, hogy a dákok hagytak ott mindent, s direkt üzentek, hogy ügyeljünk, mert nem igaz, hogy az ősember is székely volt, mert ők mindenki előtt itt éltek, még a Jóisten is gyermek volt, amikor ők már bevonultak a farkasos zászlók alatt… Úgyhogy nekünk erősen meggyűlt emiatt a bajunk, és ez is oka a vontatott haladásnak.
Aztán hallani – ma már csak elméleti – kaszálásokról, hogy itt-amott, valamelyik fatornyos falu határában miként dolgoztak – boldogult – legénykorukban a pirkadat előtt, harmatos réteken. Az volt ám a munka! Mire megérkezett hazulról a reggeli, már annyi s olyan sűrű volt a rend, hogy az asszony- és a gyermeksereg napestig rázhatta, forgathatta, mígnem aztán boglyákba gyűjtve várta a kóst a beteljesülést. Aztán később a kollektívnek mindig a két kisebb jutott, s abban a harmadikban benne volt a túltömött egyharmad. Jutott a népnek, de maradt a közre is. Kilencvenben azt hitték a Horthy-katonák, hogy vissza lehet állni úgy a gazdaságba, mint azelőtt. Ma már nem úgy van! Nem érdemes. Nem éri meg. Különben is: sokan voltunk, a nép java akkor itthon maradt, népes és erős családot tartott el a birtok, pedig akkor sem volt nagyobb. Annyi földünk volt, mint most. Csak akkor nem mentek ki Dániába vagy Németbe s Magyarba vagy Londonba annyian. Ha kimentek is, szereztek. Ezt, azt, gyűjtöttek, s „álltak bé a sorba” itthon. Nem éri meg. Hiába. Oda kell tenni a csontot! De minek?
Két nagyáruház szórólapja a szomszéd asztalon. Nyugdíjas korú férfiak lapozgatják. Ezek bagóért adják – mondja az egyik. Nem is úgy, hanem akciósan, mert a dohány manapság drága – helyesbít egy másik. A harmadik férfi azt mondja, hogy azért, mert sok adót tesz rá az állam, s ebből élnek, a jövedékből.
Hamar kiderül az is, hogy az egyik vezető sörmárka új köntösben jelentkezett. Ezek most nyalni akarnak – hallani a megfellebbezhetetlen kijelentést. Valóban így van, mindenféle marketingfogást bevetnek, hogy a tudatunkra és a pénztárcánkra hassanak. Az a h fölösleges. Mi hét betűvel írjuk. Rovásírással kellene, s benne hagyni a h-t nemzeti színekkel. Az övékkel. Mert az övék. Valaki megjegyzi, hogy az a h csak egy félhangzó, de jól kifejezi az állapotunkat. Autonómia kellene, s akkor mehetne simán. H nélkül, ejszen.
Simó Márton
