borús égbolt
Mire volt elég a huszonhat év
Matematikatáborban ért a forradalom. Váratlanul, de nem kell lelkiismeret-furdalásom legyen emiatt. Csupán egyetlen tucat évvel a hátam mögött nem terhelt a felelősség sem azért, ami azelőtt történt, sem azért, ami a következő időszakban.
Talán, ha másként alakulnak a dolgok, lehettem volna KISZ-tag, propagandista, párttag és még ki tudja, mi minden. Az előéletem már megvolt ehhez: voltam sólyom és pionír is, sőt osztagparancsnokságig is vittem. A forradalom elsöpörte a kommunista pártvonalon építkező karrieremet. Nekem is volt olyan PTAP-füzetem, aminek az első lapjára a nép atyjának képe volt beragasztva. (Aki nem tudja, mit jelent az előbbi rövidítés, ne kínlódjon. Valamelyik beteg elme az elemista diákokkal akarta a pátriát vigyázni.)
Nem voltam lázadó, váratlanul ért a forradalom. Hazugsággal akartak kimenekíteni a matematikatábor fogságából. Már nagyon zúgolódtam magamban, hogy miért éppen most betegedett le a nagymama, amikor a legjobban éreztem magam. Hamar kiderült: a nagymama betegsége csak ürügy volt, hogy a gyermeket hazavigyék a táborból.
– Nem kell már hazudni! Helikopterrel szökött meg az öreg – újságolta a felügyelő tanár a szülőknek. A Homoródfürdő és Csíkszereda közötti szakaszon minden szembejövő autó lámpázott. A városba érve, akár egy lábon járó csomag lettem kipakolva a tömbház előtt. Azt mondták, menjek fel a lakásba, zárjam be az ajtót. Ebben nem volt semmi rendkívüli.
Nem voltam lázadozó, de azért háborogtam, amikor a lakásban még nem volt befejezve a karácsonyi nagytakarítás. Szokatlanul ért a felcsavart szőnyegek látványa. Látszott, hogy nem vártak haza. Nem értettem, mik repülnek a Fehérház emeletéről, amelynek sarka látszott a konyha teraszáról. Nem értettem, mi történik, de azért bekapcsoltam a tévét. Forradalmat közvetített.
Később a szomszédoknál folytatódott a közös tévézés. Itt már ekkor színes volt képernyő. A felnőttek a többnyelvű köszöntéstől könnyeztek. Én csak azt nem értettem, hogy a Crăciun fericit és a Boldog karácsony mellett miért kell annyi nyelven kiírni a köszöntést. Akkor még az Alkotmány sem rögzítette, hogy nemzetállamban élünk. Azt sem tudtam, mi az, hogy Alkotmány.
A kommunista párton túlmutató politikai kultúrámat a tévéből, rádióból, újságból kifolyó áradattal próbálták felölteni. Senkit nem érdekelt, hogy még nem voltam csak tizenhárom, amikor a tévében verekedő embereket mutattak Marosvásárhelyen. Aztán az egyetemisták véres képét sem takarták el előlem. Így tört rám a véres valóság.
Aztán mindenki arról mesélt, hogy milyen volt régen. Sok embert lehallgattak, és voltak, akik azért ültek börtönben, mert elmondták véleményüket, mertek beszélni. Azt is hallottam, hogy voltak házkutatások. A besúgók által körbevett világban attól is kellett tartani, ha templomba járt az ember. A falnak is füle volt – erről meséltek. Nem értettem, hogy miért mesélik annyiszor, mi volt.
Hittanórán a megtért bárányokról szólt a tanítás. Aztán láttam, amint a farkasokból bárányok lettek. Kezes bárányok. Ismertem a tanítást, nem botránkoztam meg.
Nemrég én is meséltem, hogy akkor, ’89-ben magyar osztályban románul tanultam a biológiát és a történelmet. Románul magyarázták el azt, ha valamit angolórán nem értettünk. Amit mondtam, azt nem hitte az, aki abban az időben már felnőtt volt.
Felejtünk. Nagyon gyorsan felejtünk. Huszonhat év. Ennyi kellett ahhoz, hogy a lehallgatások kora, a besúgók világa újra virágozzon.
Nem terhelt felelősség a ’89 előtti dolgokért, sem a rá következő évtizedért. Egy ideje azonban én is felelős vagyok azért a társadalomért, ami körülvesz.
A mi nemzedékünk már nem hisz a forradalmak megtisztító erejében. A felelősség a miénk. Egy ideje.
Daczó Dénes
fokep.jpg)
.jpg)
 (002).jpg)
