borús égbolt
Miniszterek a gáton
Mintha természetes lenne, ahogy mindennapos megszokott eseményként fogadjuk el a garázdaméretű erdőirtás látványát, nem törődve a vészjósló jelekkel. Belefásultunk az állandó bosszankodásba, már nem tartjuk érdemesnek, hogy beszéljünk róla, mert hát aztán, mire is megyünk vele. Az eredménytelenség harci kedvünket vette, holott mi, kispolgárok isszuk meg a levét. Mert, ha érkezik az árvíz, mi nem települhetünk át egy rugaszkodással: nem építhetünk minden fürdőnevezetességbe nyaralót, nem vehetünk telket a holdon, tisztességünk után nincs rá mód. Nekünk csak az öreg házaink vannak, amik már omladoznak, az a néhány tyúk és bárányka volt, ami benn rekedt a pajtákban. És ennek tetejébe, hogy eddig szótlanul tűrtük, semmibe vettek, most azzal támadnának, hogy az irigység beszél mindannyiunkból. Miért kéne az irigyeitek legyünk? Nagyságotok nem isteni, szárnyaitok viaszból van.
Hozzá nem értő törvénykezéseitekről, rossz szándékú, ellenséges hozzáállásotokról sok minden árulkodik. Itt, a Kárpátok gyűrűjén nemcsak erdő van mint természeti kincs, s amire romboló kezeitek ráraktátok. A térség ellehetetlenítése, a megélhetés nehezebbé tétele miatt, szándékosan bezártátok a kőbányákat, ócskavasként adva túl sokak kegyelemasztalán. Ezek után is, még ti vádaskodtok, hogy irigyek vagyunk. Nem adtuk, de hagytuk, vigyétek! A hegyek maradnak, s mi is!
A vasút is haláltusáját vívja, rosszak a vonalak, kevés a fuvar. Nincs kő! Még visszadobni sincs, nemhogy vasúti töltéseket javítani, vagy folyó menti védőgátakat építeni az adófizető, csendes lakók köré. S majd, amikor tar hegyeinkről lefut az ár, naggyá vált vezetőink kieveznek a helyszínre, hogy böszme nagyságukat újfent kinyilváníthassák. A szokásos együttérző kényszerbájjal, diplomáciai rigmussal ígérnek támogatást (azonban az árral együtt az is leapad, csak morzsáját adják vissza). De mi, a folyó völgyében élők, már tudjuk, hogy a szavaktól a tettekig vezető úton mutatkozik meg az a jellem, amely elárulja, hogy hordozója helyt tud-e állni a gáton?
S minden tavasszal, olvadáskor vagy nyári viharok idején újból nyakunkba ömlik a víz, mert neki elfelejtettek szólni mindenható vezéreink, hogy fékezze természetét, hiszen, mi támogatva vagyunk a felsőbb körökből. És ezzel mi is tisztában vagyunk, hallgatag emberkék, épp ezért széttárt karokkal várjuk az égi csodát, mert a földi elbukott.
Ilyés András Zsolt
A cikk a Hargita Népe március 21-i számában jelent meg.
web.jpg)
