Az ősszel együtt eljött az évi bértárgyalások ideje is. A kormány tízszázalékos minimálbér-emelést javasol, a szakszervezetek ennél többet, a munkáltatók pedig ennél kevesebbet szeretnének. A hír viszonylag friss, Florin Cîțu miniszterelnök jelentette be, hogy a kormány január elsejétől emelné a minimál bért bruttó 2550 lejre, nettóban pedig 1524 lejre. Hogy ez sok vagy kevés, nyilván nézőpont kérdése. Aki kapja, annak édeskevés, aki meg adja, annak pluszkiadás. Jellemzően a kis- és közepes vállalkozások érzik meg a minimálbér-emelést, miközben az árucikkek és közüzemi szolgáltatások drágulása miatt egyre nehezebb megélni a munkavállalóknak. Legutóbb épp a víz drágult meg.  Az biztos, hogy nem könnyű igazságot tenni. Munkaadói oldalon magától értetődő érv, hogy ha túl nagyok a költségeik, akkor nem tudnak a kívánt ütemben növekedni. Nem pörög úgy a gazdaság – ahogy sokan szeretnek fogalmazni. Másfelől a bérből élők éppen a fogukat szívják az energiaárak elszabadulása miatt, ráadásul az infl áció is csökkenti pénzük vásárlóértékét. Ha ez nem lenne elég, az euró árfolyama egyre vészesebben közelít az öt lejes ár felé. Néhány éve az alig volt több négy lejnél. Azok a régi szép idők…  Az évente ismétlődő bértárgyalások a legtöbbször szakszervezeti tüntetésekbe szokott torkollni, hacsak meg nem egyeznek időben a felek. Ha őszinte akarok maradni, azt kell mondanom, hogy ez meglepne. A társadalmi konszenzus manapság ritkább, mint a fehér holló, és lassan ott tartunk, hogy olyan ritka lesz, mint a kerékpározó delfi n (bicikliző medvét mondjuk cirkuszban lehet látni). A kormány javaslatáról a szakszervezeti vezetők azt mondják, hogy azért nem jó, mert tízszázalékos minimálbér-emelés mellett csak ötszázalékos infl ációval számol, miközben szerintük év végéig a hét százalékot is elérheti majd. A munkáltatók ezzel szemben legfeljebb nyolcszázalékos minimálbér-emelést tartanak elfogadhatónak.  Ez a felek alapállása, és nehéz elképzelni, hogy bármelyik fél hajlandó lesz álláspontjából könnyen engedni. Nem babra megy a játék – hogy egy másik, jó öreg közhellyel éljünk –, valahol érthető. Arról nem is beszélve ugye, hogy ha megbukik a Cîțu-kormány, akkor a következő kormányzat megtartja-e ezt a javaslatot, vagy teljesen mással áll elő. Utóbbira tippelnék. A politikusok ugyanis hajlamosak arra, hogy akár egy általuk jónak tartott javaslatot is elvessenek, ha az nem nekik jutott eszükbe először. Ne becsüljük le az emberi hiúságot mint gazdaságpolitikai tényezőt. (Lehet ezen a mondaton nevetni, de akkor is…)  Nehéz megmondani, hogy mi lesz a tárgyalások végeredménye, sőt azt is, hogy egyáltalán tárgyalnak-e a felek. Ugyanakkor a mindenkori minimálbér megállapítása óhatatlanul egy sor általános érvényű társadalmi kérdést is felvet. A társadalmi jövedelem elosztásáét például. Ami nagyon kényesnek számít, mert bármit is mondunk róla, azt kockáztatjuk, hogy az egymással szemben álló szekértáborok megbélyegeznek. Vagy szemét kapitalistának fognak hívni, vagy olcsó populistának.  A valós társadalmi kérdések érdemi megbeszélését ugyanis így a legkönnyebb ellehetetleníteni. Feltétlenül szekértáborba kell sorolni mindenkit, aki közéleti kérdésekben megszólal. Ne már, hogy bárkinek megengedjük azt a luxust, hogy álláspontját hiteles, önálló és független véleményként kezeljük. Korunk társadalma nem hisz az ilyesmiben. Ettől még persze a társadalmi egyenlőtlenségek nem szűnnek meg. Ez azért nem jó, mert az így létrejött állandó társadalmi feszültség valójában nem jó senkinek. Legalábbis senkinek, aki tisztességes vállalkozással vagy munkavállalással kívánja megkeresni a betevőt. A társadalmi polarizáltság kizárólag azoknak jó, akik élni tudnak azzal a lehetőséggel, hogy a szemben álló vitázó felek épp nem fi gyelnek rájuk. Aztán a minimálbérrel és a társadalmi igazságossággal is lesz majd valami…

Kiss Előd-Gergely