Nagy álma volt Sós Beáta díszlettervezőnek, hogy az egyetem elvégzése után első színházi munkája szülővárosába szólítsa. Ugyan a szakmai útja másképp alakult, ám a bemutatás előtt álló Csárdáskirálynő színpadi látványát már ő alkothatta meg a Csíki Játékszín társulatának. A fiatal szakemberrel beszélgettünk. – Díszlettervezői pályafutásod első éveiben jársz. Hogyan jutottál el a szülővárosod színházával való együttműködésig? – Csíkszeredában, a művészetiben végeztem a középiskolát architektúra szakon. Tizedik osztályos koromban volt egy találkozásom a látványtervezői szakkal. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója, Bartha József egy alkalommal eljött az iskolába bemutatni az egyetem szakjait. Akkor ott elhangzott, hogy a látványtervezés azoknak az építésztanoncoknak való, akiknek túl száraz az építészet. Hozzám 9–12-ben a magyar irodalom, a vizuális művészetek álltak közel, és önkénteskedtem is, tehát csapatban szerettem dolgozni. Úgy éreztem, amikor hallgattam Bartha Józsefet, hogy valójában hatéves korom óta látványtervező szerettem volna lenni, csak nem tudtam, hogy van ilyen. Bekerültem az egyetemre 2016-ban, elvégeztem, és korán megfogalmazódott bennem, hogy mennyire szeretnék majd hazajönni és a Csíki Játékszínnél dolgozni. Egyféle titkos vágyam volt, hogy ez legyen az első munkám. – Sikerült ez az álmod? – Nem így jött össze. Az egyetem elvégzése után elkezdtem dolgozni Sebestyén Aba rendezővel, több közös produkcióban is együttműködtünk. Volt egy nagyon intenzív féléves időszak, nyártól februárig, mozgás volt, élet volt, azt éreztem, mennyire jó, hogy bekerültem a vérkeringésbe és dolgozhatok. Aztán a Covid miatt volt egy nagy visszaesés. A karantén alatt jelentkeztem filmtudomány szakra, mert a filmes látványtervezésbe is bele szerettem volna kóstolni. Szep- temberben Szabadkán, szintén Sebestyén Aba rendezésében bemutattuk a Három nővért. Ő már akkor szólt, hogy lenne Vásárhelyen is egy munka, és Csíkszeredában a Csárdáskirálynő. Ekkor döntenem kellett, mert elnyertem egy Erasmus-ösztöndíjat, mehettem volna Lengyelországba, Gdanskba az egyetememmel. Végül arra esett a választásom, hogy inkább a szakmában dolgozok és csinálom, amit szeretek, minthogy utazzak és világot lássak. Főleg, hogy ez volt az álmom, hogy a Csíki Játékszínnél dolgozhassak. – A Csárdáskirálynőt bemutatója lesz hamarosan. Hajlamosak vagyunk az operettet valami divatjamúlt, régimódi műfajnak beskatulyázni. Hogy passzolt ez a darab a fiatalságodhoz, személyiségedhez? – Én nem kedveltem különösebben az operetteket, de éppen az a szép a szakmámban, hogy meg kell szeretni, amivel éppen dolgozom. Nemcsak akkor kell elvállalni, ha egy bizonyos darabot szeret az ember, hanem amit nem különösebben kedvelünk, abban is meg kell találni azokat a pontokat, ami meg tud fogni. Mindig az aktuális munka a nagy szerelem. – Mennyire kapsz szabad kezet a munkád során? – Rendszerint szabad kezem van az alkotásban, koncepciógyártásban. A Csárdáskirálynő például valami egészen nagy, fényes dolgot kíván, ám a költségvetés egy ilyen kis színházban nem azt biztosítja, amit egyből elképzel az ember. Kompromisszumokat kellett kötni. Adott volt a zenekar, ami, mivel nincs zenekari árok, a színpadra került. Őket fel kellett emelni, hátratenni, ez volt az alap. És utána ki kellett találni, mi az a tér, ami elég a táncnak, zenekarnak, prózának. Rengeteget kellett kommunikálnom a jelmeztervezővel, a rendezővel, a koreográfussal, a zenészekkel, hogy mindenkinek megfelelő legyen, mindenkinek legyen helye. Fontos, hogy segítse az előadást a díszlet. Ami nagyon lényeges még, az a jelmeztervezővel való kommunikáció. Folyamatosan bemutatjuk egymásnak a munkánkat, hogy erősítsük egymást, és ne elnyomjuk. – Egyszeri megbízásról van szó, vagy szeretnél továbbra is együttműködni a Csíki Játékszínnel? – A látványtervezők a rendszerváltás után rendszerint projektszerűen dolgoznak, addig egy ilyen szakember volt egy színháznál. Szerintem nagyon izgalmas, hogy ugyanúgy, ahogyan a rendezők, a látványtervezők is utazgatnak, és különböző világokat mutatnak meg különböző helyeken. Rendkívül nyitott vagyok, mert nagyon jó volt visszajönni, és másfél hónapra újra itthon lakni, örülök, hogy most hazahívott a munkám. – Mi az, amit önmagadból, a személyiségedből beemelsz egy darabba? – Igazából a véleményem a darabról megjelenik valamilyen formában. Azt érzem, én egy fordító vagyok, aki kitalálja, hogy egy drámai szövegből, milyen vizualitást lehet kihozni. Alapjáratban a minimalizmus felé hajlok, ahol nagy foltok vannak, és nagyon fontos, hogy milyenek azok a foltok: formailag egyszerűek legyenek, funkcionálisak, és közben az anyagminőségben vissza kell hozni valamit abból a hangulatból, amit kér az előadás. A csapatnak kicsit láthatatlan, de fontos eleme a látványtervező. Egy világot teremtünk, amiben a színészek létezni tudnak. – Vannak műfaji kedvenceid, vagy ugyanúgy fogsz neki egy súlyos drámának, mint egy operettnek? – Szerintem, ha egy operettnek nem úgy fogok neki, mint egy súlyos drámának, akkor a felszínen maradok. Le kell menni mélyebbre, hogy megtaláljuk, miről is van szó. Én nem szoktam különösebben a díszletben színeket használni, azt érzem, hogy a 21. században a fények viselik a színeket. Nagyon szeretem, ha életre kelti a munkámat egy fénytervező vagy egy világosító. Szeretek a fénynek felületeket adni. – Van olyan darab, amit mindenképpen szeretnél megtervezni a karriered során? – Két ilyen is van. Az egyik Shakespeare Machbetje, a másik pedig az Yvonne, a bugrundi hercegnő Witold Gombrowicztól. Igazából az álomdarabokban már annyira benne vagyok gondolatban, hogy úgy gondolom: lehet, hogy én is rendezném meg. A filmes egyetemen rendező-látványtervező leszek. Lehet, hogy színházban nem mernék ilyen nagy felelősséget vállalni, hogy két szerepet vigyek, és egyszerre legyek rendező és látványtervező egy darabban, de reménykedem abban, hogy a kisfilmekben ezt meg tudom valósítani. – Egy hét múlva mutatjátok be a Csárdáskirálynőt. Izgulsz ilyenkor? Megbukhat egyáltalán egy látványtervező? – Az a jó, ha a néző nem a díszletet figyeli. Mert ha azt kell nézze, azt jelenti, hogy rossz az előadás. A színészeket kell néznie. Én nagyon figyelem és látom az apró részleteket, és gondolom, hogy akinek megvan erre a szeme, vagy éppen szakmabeli, észreveszi azokat a hibákat, amiket én is annak látok. A minimalista díszletben nagyon észrevehetők a pici hibák és azokat szeretem elkerülni.

Farkas Endre