Éppen ma, március 6-án tölti 80. életévét Rákosi Zoltán bányamérnök, vállalkozó, „legendás” vállalatigazgató. A születésnapi ünnepséget ma 18 órától a Csíki Moziban tartják, ahol a barátok, az érdeklődők, az IPIC CF (Vasúti Építőanyag- és Gépgyártó Vállalat) egykori alkalmazottai néhány mozgóképes felvételt is megtekinthetnek az elmúlt évekről. – Hogyan éli meg nyolcvanadik születésnapját? – Szó szerint, mint ahogy megéltem két hónappal ezelőtt az ötvenedik házassági évfordulómat. Minden nagy eseményt izgalom, készülődés előz meg. Például a tömbházrobbantás előtti éjszakán – 1982-ben, amikor a mai Szabadság tér helyén álló tömbházat kellett felrobbantani a városközpont átépítésének részeként – egész éjjel fent voltam, újra meg újra átgondoltam az egészet. Sokszor kellett izgulnom életemben, így volt ez a sportban is. Minden mérkőzésre készülni kellett. Ugyanígy készülök most is. – Ön többször vallott az életéről, és Életeim címmel egy kötete is megjelent, így én most nem kérem, hogy vegyük számba az életútjának minden állomását. Inkább csak a legfontosabb pillanatoknál állapodjunk meg. Például miért választotta a mérnöki pályát? – Az élet furcsa dolog. Mindig állatorvos akartam lenni. Állategészségügyi iskolába jártam Marosvásárhelyen, és megszűnt a magyar nyelvű képzés, románul pedig nem tudtam. Egyetlen dolog, amit románul tudtam, az a futball volt, és azt nagyon szerettem. Mint bármit, amivel életem során elmélyülten foglalkoztam, s mint a bányát, ahogyan megszerettem. Megjegyzem, hogy első ízben éppen a futballnak köszönhetően jártam bányában. Játszottam a nagybányai Dinamo−Zazar nevű csapatban, s ott bevittek a bányába, láttam bányavirágokat, megtetszett Nagybánya környéke, és arra gondoltam, hogy geológus leszek. Két hónapig a kolozsvári Științánál futballoztam, és geológiára készültem, de nem tudtak leigazolni. Hívtak a Petrozsényba a Jiul csapatába. Elmentem, és körülnéztem Petrozsényben, és ott bányaipari egyetem volt, hát azt választottam. – Akkor mondhatni a foci irányította az életét... – Tényleg irányította az életemet abban a korban. A futball külön világ volt. Akkor is, és most is külön világ. Én nem tudtam jól románul, de akkor Petrozsény túlnyomórészt magyar lakosságú volt, örökké magyarok közé mentem. Aztán vettem egy Winnetou kötetet románul és magyarul. Egymás mellé tettem, s olvastam először magyarul, s utána románul, így lassan kezdett olvadni a homály. És familiarizálódtunk a bányával is: már az első évben volt négy hónap gyakorlat, és sokat jártunk a föld alá. Rengeteget kellett hajtani, az edzéseken és a kurzusokon is megjelenni. – S közben megszerette a bányát…. – Igen, lassan megszerettem a bányát. És első éven minden vizsgám sikerült, ez kész csodának számított. Igaz, hogy amit elolvastam, azt mondhatni „lefényképeztem”, vagyis nagyon gyorsan, szóról szóra rögzítettem. Sokat segített az életemben a jó memóriám. Közben volt egy futballsérülésem, abba kellett hagynom a labdarúgást, de elkezdtem rögbizni. Aztán harmadévtől, amikor háttérbe került a futball, már az első öt között végeztem az évfolyamon. – Már az egyetemen a robbantásokra szakosodott? – Nem. Az egyetemen közel sem engedtek minket a lőszerhez. Először Balánbányán irányítottam omlasztást. – Mikor került Balánbányára? – 1967-ben, de már 1965-ben ott praktizáltam. Amikor kikerültem, Balánbánya még nem is volt város és még focipályája sem volt. Alakítottam egy futballcsapatot, és Csíkszentdomokoson edzettünk. Rögbicsapat is alakult. De csak egy évet dolgoztam Balánbányán. Akkor történt, hogy egy Déva környéki kollégám fél év alatt megkapta a szilikózist. Balánbánya katasztrofális hely volt ebből a szempontból. És akkor egyszerre tizenöt mérnök hagyta ott a bányát, köztük én is. Beszéltem Offner Hanzival, aki akkor a helyiipari vállalat igazgatója volt, és ő felajánlotta, hogy alkalmaz, minden probléma nélkül. Így akkortól már a Hargita Megyei Helyiipari Vállalatnál, a későbbi IPIC CF-nél dolgoztam, ahol négy évig főmérnök, 17 évig igazgató voltam. 1971-ben elvégeztem egy menedzseri, vezetéstudományi kurzust, ami nagyon sokat jelentett nekem. A kurzus anyagát a későbbiekben is sokat használtam. Mindenre megtaláltam benne a választ. Most már beadtam a múzeumba. – Úgy látom, hogy többszörösen fontos Önnek, hogy a dolgait rendezze. Egyrészt könyvbe mentette az életét, másrészt, hogy a múzeumnak is hatalmas anyagot adományozott… Mikor lett magánvállalkozó? – 1990. március elején. Akkor még azt sem tudtuk, hogy a megyénél vagy a városnál kell elkezdeni az engedélyeztetési folyamatot. A rendszerváltás után nekem volt a kettes számú vállalkozásom. A robbantástechnika különösen érdekelt, de talán, ha ma kellene nekilátnom, nem is mernék nekikezdeni. Sokszor nagy rizikót vállaltam. – Úgy tudom, egy alkalommal jelöltként indult a polgármesteri székért… – Indultam a választáson függetlenként, mert meggyőztek. De sokaknak nem tetszett. Akkoriban még csak vezetékes telefon létezett, be volt kötve hozzánk is, a Sutában lévő házunkból az biztosította az összeköttetést a várossal, de mindegyre elvágta valaki a vezetéket. Aztán reklamáltam, és akkor betették a föld alá. De így sem működött. Gondoltam, utánanézek, mi lehet a baj: kiásták és tüzet tettek rá. Na, akkor én azt mondtam, hogy ezzel befejeztem. Én nem vagyok egyes számú közellensége a városnak. Mindig jót tettem a városnak, ezt bárki előtt vállalom. Bejelentettem, bocsánatot kérek, én nem ilyen lovat akartam. – S akkor visszalépett... – Ez már a választások első fordulója után történt, és akkor nyilatkozatot tettem közzé az újságban és a Csíki TV-ben – akkor még létezett –, és megköszöntem szépen mindenkinek, aki rám szavazott. Persze, a döntésemhez az is hozzájárult, hogy közben Jakubinyi György érsek úr kibocsátott egy körlevelet, amiben kérte a választókat, hogy az egység nevében szavazzanak, mert akik nem így tesznek, azok tönkreteszik a világot… – Miben látja a legnagyobb különbséget a magánvállalkozás irányítása és az egykori gyárigazgatás között? – A helyzet az, hogy nincsenek biztos emberek. Tehát a szabályokat tökéletesen be kell tartani. Ma például azt hiszik, hogy akinek pénze van, az mindent tud. Ez viszont nem így van. Én mindig arra törekedtem, hogy minél többet tudjak. Maradhattam volna valahol futballistának, vagy lehettem volna edző. De én egyre többet akartam tudni. Nagyon furcsa dolog az, amikor valaki nem akar többet tudni. A generációk közötti váltás mindig megvolt. Ezt komolyan kell venni... És végső soron: gyakorlatilag a kommunizmus is a kapitalizmusból élt. – Miben érzi leginkább, hogy eltelt az idő? – Fizikálisan például. Nekem olyan munkabírásom volt, hogy képes voltam két-három napot is lábon maradni, és olyan komoly munkálatot végezni, amit senki sem csinált. Ma apróságokkal, munka nélkül akarják megváltani a világot. Nem lehet. Ilyen nincs. Munka nélkül nincsen semmi. – Gondolom, jó ideje nyugdíjas… – Nyugdíjas vagyok, de nem vonultam vissza. Még mindig segítem a céget, amiben tudom, és amiben elfogadnak. Sajnos sokszor csalódtam az emberekben. S amikor már mindenkiben csalódsz, akkor kezdesz gondolkodni, hogy tényleg olyan jó volt az a világ? Én úgy érzem, hogy mindent elkövettem, hogy az embereknek enni adjak, hogy legyen fizetés, s az mindig volt. Közben a saját családomra nem jutott idő. Ez az igazság. Mert mindig nagyon benne voltam valamiben. – Mennyire barátkozott meg a számítógéppel? – Hát számomra már későn volt. Óriási dolognak tartom, de személy szerint keveset használom. – Hogy áll a Fennvalóval? – Nem vagyok túl vallásos, de minden este, minden reggel imádkozok. Református vagyok, ezért nem kell gyónjak vagy ilyesmik. – További tervei? Vágyai? – Vágyam már csak mese habbal. Szeretném látni az unokáimat felnőni. Most 16 és 13 évesek. Szeretném, hogy jól legyenek, sikeresek legyenek. Többnyire kispolgári vágyaim vannak. Nagyon örvendek, ha találkozom régi emberekkel, régi arcokkal, és mindenki szívesen fogad. És elemlegetjük, hogy valamikor milyen nagy dolgokat csináltunk... Daczó Katalin