Gálfalvi Gábor néptanító – a szó klasszikus értelmében. 51 éves pedagógusi munkássága alatt nemcsak oktatott, hanem nevelt is, szervezte a falu művelődési életét, néprajzi gyűjtést végzett, és életét a közösség szolgálatába állította. A székelyudvarhelyi születésű tanító holnap tölti a nyolcvan évet. Mivel lapunk 2015-ben közölte Kegyelemkenyéren című önéletrajzi visszaemlékezéseit, ezúttal nem hányatott sorsú gyerekkoráról és pályája kezdetéről beszélt az ünnepelt, inkább sokoldalú munkásságáról. Fáradhatatlan – állapította meg az őt faggató Daczó Katalin. – Most mi található az íróasztalán? – Az újságunkat szerkesztem, a Szé­kelykaput, amit mi alapítottunk 2006-ban. Politikamentes. Egyház, iskola, hagyományőrzés, kiveszőfélben lévő mesterségek felelevenítése – ezek a főbb témáink. Mostantól már csak negyedévenként fog megjelenni, eddig havilap volt, de kiürült a falu, nincsenek itthon a fiatalok, nincs, akinek nyomtassuk. Ha ismét benépesedik, visszatérünk a havi kiadásra. – Mi a kedvenc időtöltése? – Valamikor mint falusi tanító gazdálkodtam is, juhokat is tartottam. Hajnalonként kaszával vágtam le a füvet, hazajöttem, lezuhanyoztam, s mindig írtam egy-egy novellát, egy-egy szöveget. Tulajdonképpen reggelente, pacsirtaszó mellett pattant ki az ötlet a fejemből, hazajöttem, s megírtam. Tizenhárom könyvet írtam eddig. Nem kellett soha szponzort keressek, a kiadó elfogadta, lektoráltatta, és mindenhonnan azt írták vissza, hogy tartalmilag kifogástalan, kiadható. Most már az írás és az olvasás a kedvenc időtöltésem, emellett aktívan részt veszek mindenféle kulturális rendezvény megszervezésében. A falunak harminchét éven keresztül kul­túr­igazgatója voltam, aztán egy kedvenc ta­nít­ványomnak, Orbán Erikának adtam át a tisztséget, de nem hagyom magára, segítek neki. Aktív szeretnék maradni, míg az Isten engedi… – Magánemberként mivel foglalkozott szívesen? – Sose volt nálam divat a láblógatás. Természetszerető ember vagyok, és amikor annyi szabadidőm van, kimegyek az erdőre, a mezőre. Negyven évig jártam a Hargitát, sokat jártam vadászni, ezért tudtam írni három vadásznovellás könyvet, amelyből egyet a budapesti Vadász Védegylet vadászírói elismerésben részesített. – Mi a kedvenc vadásztörténete, a legemlékezetesebb vadászélménye? – A Kissolymos és Nagysolymos közötti erdőrészen vadásztunk, amikor észrevettem, hogy egy anyamedve két boccsal szalad felénk. A medvének tulajdonképpen nagyon gyenge a látása, és szerencsére – bár ez másrészt szerencsétlenség – már zajlott ipari erdőkitermelés, és ahol az erdőben dolgozó úgynevezett TAF-ok, vastag kerekű traktorok megrekedtek, akkora nyomot vájt a kerekük, hogy mi a keréknyomban egymásra feküdve meghúzódhattunk, s szégyen vagy nem szégyen, vadászokul ott lapítottunk. A medve két lábra állt, szétnézett, nem látott minket, aztán elbandukolt. – Mikor vadászott először? – 1955-ben, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kápolnásfaluba neveztek ki tanítónak. Rá egy évre töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, és vásároltam egy húszas kaliberű fegyvert. Tófalvi János erdész barátommal jártuk a Hargitát. Emlékszem, először ketten egyszerre lőttünk egy hatalmas gímszarvasra. A trófeán úgy osztoztunk meg, hogy kettéfűrészeltük a koponyát. Fele itt van nálam felakasztva, szépen kifaragva, másik fele ott maradt nála. De kezdetben még volt egy emlékezetes esetem. Kicsi-Homoródban jártam vadászni, és megláttam egy bokron egy mogyorótyúkot, de azt nem láttam a bokortól, hogy ott éppen zabot arat egy család. Meglőttem a mogyorótyúkot, s hát egy óriási visítás hallatszott. Meg voltam győződve, hogy valakit meglőttem. A férj az aratókaszával utánam, én elöl a fegyverrel. Beszaladtam a milíciára, szerencsétlenségemre ott volt a rajontól egy Mészáros nevezetű kapitány. Lihegve elmondtam, hogy mi történt, hogy biztos meglőttem azt az asszonyt. Közben jött egy fiú lóháton, hogy nincs semmi baj, csak az ágat lőtte el a tanító, az lesúrolta az asszonynak a homlokán a bőrt, és azért vérzett. Akkor azt mondta az őrnagy úr, hogy tegyem a sarokba a puskát, s hagyjam ott. Én ott is hagytam, de nem maradtam fegyver nélkül, mert rá két hónapra már jött is a katonai behívó és kaptam annál nehezebb fegyvert… – Hogy is jutott Önnek eszébe, hogy fegyvert vásároljon? – Az én fiatalkoromban nem volt kiváltságos dolog a vadászat, mindenkinek hozzáférhető volt. Én szerettem a természetet, a társaságot. Megjegyzem, hogy a vadászoké az egyik legösszetartóbb bajtársi egyesület, egymást úgy segítik, mintha testvérek volnának, és ezt az összetartást, egymásra figyelést meg is követeli az az úgynevezett veszély, amelynek ki vannak téve a vadászterületen. De soha nem kedveltem a vérontó vadászatot. Most már nincs fegyverem, már pár évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön szürkehályogműtéten estem át, és ilyen esetben mindenkitől visszavonják az engedélyt. Azután már nem váltottam ki ismét, mert már nem olyanok a „motorok”, hogy bírják a napi harminc-negyven kilométer gyaloglást, de mai napig a Hubertus Vadásztársulatnál a sajtóreferensi beosztásomat megtartottam és becsülettel végzem, ameddig egészségem engedi. – Ön készített vadhúsreceptekből is egy kötetet. Mi a kedvenc vadhúshól készült étele? – Nekem a legjobban a disznópörkölt tetszik. Az őzpörkölt is jó, csak az őzhúsnál arra kell vigyázni, hogy készítés közben nem szabad kavargatni, mert széjjelmegy, s olyan lesz, mint a tejbekása, foszlós lesz az őzhús. A vaddisznót pedig jobban össze lehet keverni, jól meg lehet fűszerezni, nekem az a legtetszetősebb. – A tizenhárom megjelent kötete majdnem tizenháromféle… Többek között egy cigány–magyar társalkodó szótárt írt. Hogyan született meg ez a szótár? – Községünk három faluból tevődik össze: Alsóboldogfalva, Újszékely és Székelyszenterzsébet. Engem Boldogfalvára neveztek ki, ahol akkor hatvannyolc gyermek volt. Mikor lecsökkent a gyermeklétszám, mivel én voltam a legfiatalabb, ideiglenesen áthelyeztek Szenterzsébetre. Négy évig tanítottam ott, és az igazgató olyan osztályt adott, amiben huszonkét cigánypurdé és két magyar gyermek volt. Órákon csúnyákat beszéltek, röhögtek, s nem tudtam, hogy mit mondtak. Elmentem egy cigánycsaládhoz, és egy évig jártam hozzájuk „tanfolyamra”, hogy tanuljam meg a nyelvet. Megtanultam, s akkor nekifogtam, s megírtam a társalkodó szótárt. Erről a kötetemről a magyarországi Ilia Mihály is értesült, és kért egyet, hogy az ottani egyetemista cigányok, akik nem ismerik a nyelvet, tanulják meg, mert hanem nem kapják meg az európai támogatást. Kicsit büszke is vagyok arra, hogy magyar tanítótól tanulnak a romák roma nyelven. – Egyébként a szótárnak mennyire volt keletje? – Egy darabot se lehet már belőle kapni, messze ment a híre. Itt helyben a magyarok annyit tudnak, hogy ha csúnyát mondanak nekik vagy átkozódnak, akkor megértik, egyébként nem tanulják meg, de én mai napig gyakorlom. – Egyébként milyen nyelveken beszél? – Oroszul, románul, magyarul és cigányul. – Több néprajzi tárgyú kötete is megjelent. Melyik a kedvenc néprajzi témája? – Legelőször is: a néprajz nagyon tág fogalom. Felelősségünk van abban, hogy a felnövekvő nemzedék ne a nemzeti eszme üres ládáját kapja tőlünk, hanem a hagyományok megőrzésének és ápolásának, a kulturális és a nemzeti összetartozás érzetének az erejét. Én a kiveszőfélben levő, hagyományos népi mesterségek kutatását azért kezdtem el, hogy megmutassam a fiataloknak, hogy hogyan is éltek az őseik. Ugyanakkor a népviseletet, a népi táncokat, a népszokásokat kutattam. Győrfi István azt mondta, hogy a néphagyomány tart meg minket magyarnak, a nemzetközi műveltség tesz minket európaivá. Azt is megfogalmazta, hogy valami alacsonyrendűség érzése lett úrrá rajtunk, nem becsüljük eléggé azt, ami a miénk, kapva kapunk mindenen, ami idegen. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítjuk az európai művelődést. – Kipróbálta személyesen a hagyományos népi mesterségeket? Vetett például téglát? – Igen, és megpróbáltam a házivaj-készítést is. Valamikor itt az egyik pap létrehozott egy tejfeldolgozó szövetkezetet. Megmaradtak ezek az eszközök, és elmentem Török Ida nénihez, aki az utolsó kezelője volt, és bevezetett engem az ősi vajkészítés rejtelmeibe. – Ha nem tanító lett volna, akkor mit választott volna magának? Van olyan régi mesterség, amit el tudott volna képzelni? – Nincs. Nálunk a tanításnak családi hagyományai vannak. A rokonság nagy része pedagógus volt. A kadácsi nagyapám híres kántortanító volt, gyerekkoromban a legszebb napokat náluk töltöttem. Nagyanyám minden lakodalomba meg volt híva, mert szívesen segített a tortát sütni nem tudó falusi asszonyokon, és engem mint kedvenc unokáját mindig magával vitt. Ott ültem déltől estig, és nagyon élveztem a lakodalmas mondókákat. Ezek belém vésődtek. Amikor tanító lettem, természetesen gyakran meghívtak engem is lakodalomba, és ha tehettem, el is mentem mindenhová, de minden egyes alkalommal a magnetofonra felvettem a mondókákat, vagy lemásoltam a gazdáktól. Összejártam a környező falvakat is, mindenhonnan összeszedtem a lakodalmi mondókákat, és egy kötetbe összefoglaltam. Megfigyeltem azt is, hogy fiatal tanító koromban Kápolnásfaluban mennyire másként zajlottak a lakodalmak, mint nálunkfelé, például nem a töltött káposzta volt a végén, hanem egy egyszerű juhtokány. Bort nem szolgáltak fel, kimondottan pálinkával kínálták a násznépet. – Az Ön tanítói mivoltához kapcsolódik a Gyermeknevelés a családban című kötete, ami 2009-ben jelent meg. Mi a legfontosabb tanácsa a mai szülők számára? – Tanítóként minden héten két-három családnál családlátogatást végeztem, és olyan szigorú rendet vezettem be, hogy délután négytől este hétig nem akartam egy tanulót se látni az úton, és be is tartották. Előfordult, hogy este tíz órakor kiálltam a színpadra a kultúrotthonban, és azt mondtam, hogy amíg gyermek van a kultúrházban, a zene nem szólal meg. Egyesek jó néven vették, mások morgolódva, de kivitték a gyermeket. Láttam, hogy a módosabb szülők voltak azok, akik mindent meg akartak engedni a gyermekeknek, főleg az egykés gyerekek szülei. Elmagyaráztam nekik, hogy mi jó, mi nem jó, hogy kell eljárni bizonyos esetekben, s a könyvet is odaadtam nekik, hogy olvassák el. Volt, aki hálás volt, olyan is akadt, aki megköszönte, nekik segítségükre voltam. Most az a baj, hogy nem néptanítók, hanem tanítók vannak. A néptanító ott kellene éljen, abban a közösségben, ahol tanít. Én 1959-ben kerültem Boldogfalvára, és nem mozdultam el, pedig ajánlottak nekem többek között néptanácsi titkári állást, kétszer annyi fizetéssel, amennyit tanítóként kaptam, de nem mentem el. Később Székelyudvarhelyen a rajoni pionírelnöki posztot ajánlották fel – nem fogadtam el. Néptanács-alelnöknek akartak választani, de azt sem vállaltam. A pedagógiai pályát nem hagytam el, mert én ezt célomul tűztem ki már gyermekkoromban. Az egykori tanító bácsim, Lukácsi Domokos is megjegyezte, hogy már kisgyerekként, amikor arról írtunk fogalmazást, hogy mik szeretnénk lenni, amikor felnövünk, azt írtam, hogy legalább olyan jó tanító, amilyen nagyapám volt. Nekem mindenem volt a tanítás, azért nem hagytam félbe. Ezért tanítottam ötvenegy évig, s ezért vállalom szívesen a mai napig is, ha valakinek szüksége van rá, a helyettesítést, egy bani nélkül. – Ezek szerint Ön a boldog emberek közé tartozik… – Valóban, hála Istennek, sikerült, de ehhez hozzájárult az is, hogy a székelykeresztúri tanítóképzőben a lelkiismeretes tanáraink – dr. Kocziány László, dr. Molnár István és mások – belénk oltották, hogy nem egyszerűen tanítók, hanem néptanítók vagyunk. Az is igaz, hogy teher alatt nő a pálma, és az is, hogy a sérült kagyló termeli a legszebb gyöngyöt, így én is azon igyekeztem, hogy mint szegény sorsú gyermek mutassam meg, hogy fel tudom küzdeni magamat. Úgy érzem, sikerült. Számos néprajzi dolgozatomat díjazták, büszke vagyok arra, hogy a Kriza János Néprajzi Társaság tagjává fogadott, és arra is, hogy a Magyar Kultúra Lovagja címet is átvehettem Magyarországon. Németh Géza-díjban is részesültem, 2004-ben nekem ítélték a Pro Cultura díjat Székelykeresztúron, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár-díjjal tüntetett ki, Pro Alsóboldogfalva díjat kaptam, Udvarhelyszék Kultúrájáért díjjal tüntettek ki, de legbüszkébb arra vagyok, hogy 2011-ben a község tanácsosai a díszpolgári címet nekem ítélték.