A Hargita megye egyik legszínesebb néprajzi táj­egységének számító Kis-Homoródmente településén működő tájház nemcsak megőrizni akarja az örökséget, hanem tovább is adni. Ennek lelke Mihály Emília, aki három éve vezeti az intézményt. Idegen­vezető, programszervező, kézművesoktató és házigazda is.

– A látogatóknak bemutatom a tájházat, emellett gondoskodom a házról, és a kézműves-foglalkozásokat is én vezetem

– mondja, miközben végigvezet a szobákon.

Kevés olyan tájház működik Székelyföldön, amely a hét minden munkanapján nyitva áll a látogatók előtt. Lövétén ezt az önkormányzat biztosítja, amely 2002-ben – a Felső-Homoród­mente Kistérségi Egyesület, a Hargita Megyei Kulturális Központ és Mihály János történész kezdeményezésére – létrehozta a gyűjteményt. Az alapját az 1960–70-es években összegyűjtött iskolai néprajzi anyag, valamint Tornay Gergely egykori plébános gyűjteménye adta, de azóta is folyamatosan gyarapodik.

A ház 1896-ban épült

Maga az épület is figyelmet érdemel: az adatközlők szerint az 1894-es tűzvész után, 1896-ban épült. Alápincézett, cserépfedeles kőház, amelyen jól felismerhető a közeli szász vidék építészetének hatása. A tágas kőtornác egyszerre előtér és közlekedő, innen nyílik a két szoba.

Az udvari homlokzat vakolatdíszei között egy régi felirat fogadja az érkezőt: „Nem a ház tart meg magában, hanem Isten őriz abban.”

– Ez nagyon jól tükrözi Lövéte lelkületét – jegyzi meg Emília. – A település teljesen katolikus, ez a hit a mindennapok része volt, ezért természetes, hogy a házak falán is megjelent.

A ház utolsó lakója a faluban jól ismert dobos, Fazakas Lajos Dani volt, ő dobolta ki a híreket az utcákon.

Festett bútorok és szerelmes üzenetek

A tisztaszobát nem zsúfolták tele, tudatosan megőrizték az egykori lövétei otthon arányait és hangulatát. A vetett ágy magasra rakott párnái a menyasszonyi kelengyét idézik. 

A fal mellett sorakozó festett ládák között akad 1851-ben, sőt 1840-ben készült darab is. A sötétzöld alapra festett virágcsokrok ma is élénken ragyognak, a kovácsoltvas zárak pedig még mindig őrzik egykori gazdáik titkait.

Az egyik láda különösen megható emléket rejt. Belsejében egy apró, virágmintás papírdarab maradt fenn, rajta egy félbeszakadt szerelmes vallomással: „Szeretett kedvesem Márton Katalin… Miután szíved dobogott, úgy az enyém is…” Hogy ki írta, és hogyan folytatódott volna az üzenet, ma már senki sem tudja.

A bútorok többsége helyi mesterek munkája. Lövétén és a Homoródmentén évszázadokon át virágzott a bútorfestés, a Balázs család neve ma is fogalom a népi iparművészet kutatói között. A hosszúpadok, falitékák, tálasok és kelengyeládák mind erről a gazdag hagyományról mesélnek.

Több mint kiállítás

A második szobában már más hangulat fogad. Itt Ádám Gyula fotói mutatják be a lövétei népi építészetet, de ugyanitt tartják a kézműves-foglalkozásokat is. A sarokban régi szövőszék áll.

– Ezen még szőttek. Most azon dolgozunk, hogy újra működjön. Egy idős néni segít majd felvetni, és szeretnénk, ha a gyerekek is kipróbálhatnák. A rongyszőnyeg szövésével kezdjük, mert azt könnyebb elsajátítani

– mondja Emília.

Év közben egymást váltják a foglalkozások: hímzés, nemezelés, gyertyaöntés, bútorfestés, népviseletvarrás – minden korosztály találhat magának valamit. Nyáron kézműves táborokat szerveznek a kertben, tanév közben pedig első osztálytól nyolcadikig érkeznek a gyerekek.

– Nemcsak megmutatni sze­retnénk a hagyományokat, hanem megtanítani is. Ha egy gyermek saját kezével hímez ki egy kötényt vagy megsző egy kis darabot, egészen más kapcsolatba kerül ezekkel az értékekkel.

Amikor a közösség is őriz

A tájház gyűjteménye ma sem lezárt. A falubeliek időről időre újabb tárgyakat hoznak.

– Előfordul, hogy egy idős néni bekopogtat egy régi ládával vagy szőttessel. Azt mondja: a lányának már nincs rá szüksége, de szeretné, ha jó helyen maradna. Mi pedig örömmel befogadjuk

– meséli Emília.

Ez talán mindennél többet elárul arról, mit jelent a tájház a lövéteieknek. Nem múzeum, amely kívül áll a közösségen, hanem annak része. A tárgyak nem gazdátlan emlékek, hanem családok történeteit őrzik tovább.

A nyári hónapokban sok olyan látogató is érkezik, aki már máshol él, de a nagyszülőkhöz hazatérve felkeresi a tájházat. Van, aki a saját gyermekének szeretné megmutatni, milyen volt egykor a lövétei tisztaszoba, mások egy-egy régi bútorban vagy használati tárgyban ismernek rá a nagyszüleik hagyatékára.

Talán éppen ez a lövétei tájház legnagyobb értéke. Nem egyszerűen bemutatja a múltat, hanem lehetőséget teremt arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk vele. Minden tárgy mögött emberi sorsok, családi emlékek és egy ma is élő közösség áll.