Nyolcvanöt éves, tavaly ünnepelte hatvanadik házassági évfordulóját, és ugyanolyan kedélyes, humoros, mint csaknem húsz évvel ezelőtt, a székelyudvarhelyi tanítóképző tanáraként, amikor még ő kérdezett. Brassóban született 1934. március 13-án. A bécsi döntéskor egy ráfszekérrel átdobták őket Sepsiszentgyörgyre, mert az apja nem kívánt személy volt Brassóban. Még tiszta szerencse, hogy így történt, mert itt megérték a négy szép évet – mondja nevetve Tribel József kémiatanár. Székelyudvarhelyi tömbházlakásának egyik legfontosabb eleme a számítógép, e-mail-címe egy vegyület neve. [caption id="attachment_72617" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Honnan ered a neve? – A Tribel egy helységnév a cseh határhoz közel, Szudéta vidéken. – Hogy kerültek a szülei Brassóba? – Apám ment oda munkát keresni az első román világban. Ott ismerte meg anyámat, akinek az apja mozdonyvezető volt. 1932-ben összeházasodtak. Ha visszaszámolom, akkor nagyapám félig volt német, apám negyedig német, én csak egynyolcadrészben vagyok az. Sokszor hitték azt, tévesen, hogy nem is vagyok magyar érzelmű, a nevem miatt… Én Székelyudvarhelyen tanultam a magyar világban, a katolikus elemiben, majd a Baróti Szabó Dávid római katolikus főgimnáziumban. 1948-ban kisérettségiztünk, 1952-ig a magyar vegyes líceumban tanultam, és a Bolyaiban végeztem 1956-ban. – Miért éppen a biológia–kémia szakot választotta? – Szerettem a természetet, sokat kirándultunk, és amúgy is érdekeltek a kémiai kísérletek. A feleségemmel együtt végeztünk, s így aztán, hogy egymást ne háborgassuk, amikor kikerültünk, én a kémiára szakosodtam, ő a biológiára, úgyhogy ő a gimnáziumban biológiát tanított, én a tanítóképzőben kémiát. – Melyik volt a legelső kísérlet, amit végzett? – Előállítottam az oxigént és egy acél tollhegyet a tiszta oxigénben elégettem. Kálium-klorátot hevítettem, ami oxigént fejleszt, persze azt kell még egy pici mangán-dioxiddal keverni, s úgy hevíteni…. Megtöltöttem egy palackot tiszta oxigénnel, vettem egy hosszú pálcikát, a végére rátűztem egy tollhegyet, arra egy kis gyufaszáldarabkát. Meggyújtottam és belemerítettem az oxigénbe. A gyufa elégett, és rögtön utána szikrázva kezdett égni az acél tollhegy is. Otthon örökké kísérleteztem. – Az édesanyja mit szólt hozzá? – Nem tudta. A háború után az Attila utcában laktunk, a vár körüli várárok közelében. Ott volt korábban a magyar katonaság, és amikor kivonultak innen, kézigránátokat is bedobtak a várárokba, igaz, hogy a gyújtószerkezet már ki volt véve belőlük. Azt, hogy élek, a Jóistennek köszönhetem, mert most is megborzongok, hogy akkor mit csináltam: a fatartóban ezeket a Vécsey gránátokat fejszével vágtam el. Csak egy szikra kellett volna, és most nem lenne, akivel beszéljen… A gránátokban lévő robbanóanyagot összegyűjtöttük, és a várárok közepén található régi kútban akartuk kipróbálni, hogyan robban az ekrazit. Tekerékszámra volt gyújtózsinórunk, egy zacskóba egy jó kilónyi ekrazitot beletettünk és beleengedtük a kútba. Kivezettük az udvarra s meggyújtottuk a gyújtózsinórt, csakhogy lassú égésű gyújtózsinór volt, nagyon lassan haladt a láng. Közben apám hazajött és észrevette, mivel foglalkozunk. Persze, elvágta, s ment a zsinór után, kihúzta, de kaptunk egy kiadós verést mindketten a szomszéd fiúval… – Hogyan alakult a pályája az egyetemet követően? – Az egyetem utolsó évében kezdtem udvarolni a feleségemnek. Olyan szerelmes voltam, hogy se nem láttam, se nem hallottam, és amikor kellett választani, fontos szempont volt, hogy egy helyre kerüljünk. Én választottam Oroszhegyet, ő Farkaslakát. 1957 húsvétján, április 20-án megesküdtünk, és kértük a tanügyi osztályon, hogy helyezzenek egy helyre. Akkor alakult meg Szentegyházán a középiskola, s oda kineveztek mindkettőnket. Ott tanítottam két évig, míg 1959 telén úgy megtetszett egy ellenőrnek az, ahogyan tanítok, hogy nemsokára kineveztek tanfelügyelőnek. 1968-ig, a területi átszervezésig voltam tanfelügyelő, de ezt az időszakot úgy tekintem, mint aki elveszített az életéből 8 év hat hónapot. Teljesen értelmetlennek láttam, azt, amit csinálok, és mindig mást kellett csináljak, mint amit elképzeltem. Még a rajoni pártitkárnak a tanügyi napon mondott beszédét is mi kellett megírjuk. Arról nem is beszélve, hogy állandóan küldözgettek jobbra-balra, a pártszakemberek mindig átpasszolták a feladatokat a kulikra, mint amilyenek mi voltunk. Viszont egyvalamiért jó volt, hogy tanfelügyelő lettem. Megtanultam megkülönböztetni a jellemes embereket a jellemtelenektől. – Netán erre is van egy kémiai képlet? – Sajnos még nincs… De ma is elképedek, ha visszagondolok, hogy hány olyan ember volt, aki jött besúgni másokat a tanügyi osztályon. Ezért mindig meg akartam szabadulni a tanfelügyelőségtől, katedrára akartam menni. Soha nem hajkurásztam a pozíciókat. Sőt. El kell mondanom, hogy volt egy nagynéném, akinek a férje az 1930-as években a Brassó megyei kommunista pártnak volt a titkára, és amikor illegalitásba került a Kommunista Párt, 1936 körül, kiszökött a Szovjetunióba. 1938-ig rendesen levelezett a feleségével, azután megszűnt minden kapcsolat vele. Azt hitték, hogy meghalt. Utólag kiderült, hogy ezt a hithű kommunistát kémnek hitték és a Gulágon raboskodott egészen 1955-ig. Ő tanácsolta nekem a tapasztalataiból kiindulva, hogy menjek katedrára, mással ne foglalkozzak, csak tanítsak, és ha meg akarok maradni embernek, ne vállaljak semmi vezető funkciót. Én megszívleltem a tanácsát, s a továbbiakban hadakoztam a funkciók ellen. Mint volt tanfelügyelőt több helyre akartak igazgatónak kinevezni – nem mentem. Akartak belőlem az IMNSZ-nél „pionírtitkárt” csinálni – nem mentem. Körülbelül egy évig alapszervezeti titkár voltam a tanítóképzőben, de addig fészkelődtem, kerestem egy olyan kollégát, akiben tudtam, hogy van ambíció, s meggyőztem, hogy legyen ő a titkár. Úgy féltem minden ilyen beosztástól, mint az ördög a tömjénfüsttől. – Amikor Tanítóképzőbe került, már létezett a kémiai szakterem? – Nem. Azt én hoztam létre, én rendeltem meg a laboratórium bútorzatát az asztalosoktól, Bukarestből hozattam a vegyszereket, az üvegneműt Marosvásárhelyen vásároltam. – Számunkra külön élmény volt, hogy jól felszerelt kémia szakteremben voltak a kémiaóráink. Azt, hogy Ön szeretett tanítani, mi is éreztük, értékeltük, hogy próbálta azok számára is érthetővé tenni a kémiát, akik nem rajongtak érte. Mi volt a titka? – Hát ez az, hogy sokat nem tehettem! A képzőben a lányoknak úgy kellett a kémia, mint púp a hátukra. Én csupán annyit akartam elérni, hogy a fogalmakkal legyenek tisztában. Olyan dolgokra próbáltam felhívni a figyelmet, amire általában a hétköznapi emberek nem gondolnak. Arra például, hogy egyes vegyszerekben, mosogatószerekben milyen veszély rejlik, ha nem jól használják. Sok kísérletet végeztünk. Emlékezetes, hogy akkor süketültem meg a bal fülemre, amikor a puskaporról tanítottam. Előállítottuk a puskaport kálium-nitrát, szénpor, kénpor, megfelelő arányú keverékével. Azt akartam bemutatni, hogy a puskapor égéséhez nincs szükség külső levegőre, az égés magától végbemegy. Egy nagy üveghengert megtöltöttem szén-dioxiddal, és egy izzásig hevített üvegrúddal meggyújtottam a puskaport. A kémiai szakteremben az asztal hosszú volt, az asztal túlsó végén volt az a porcelánmozsár, amiben ott volt a maradék puskapor, elég tekintélyes mennyiség. Én meggyújtottam a puskaport, az hevesen égett, és egyszer csak látom, hogy egy szikra kiszabadult s pont bele a mozsárba. Ez volt az iniciál gyújtás. Így legalább azt is megtanulták, hogy mi az iniciál gyújtás. Szétnyílt az a vastag mozsár vagy 3-4 felé, de nem hullott szilánkokra. Senkinek semmi baja nem történt, csak az én dobhártyám szakadt be az erős durranástól. Egyébként szépen ment minden 1981-ig, de akkortól 1989-ig az életem legkeserűbb időszaka, az én „vészkorszakom” következett. – Miért került a szekuritate látókörébe? – Én soha nem kértem telefont, nem akartam a lakásomba beszereltetni, de egyszer csak hozták. Úgy látszik, hogy már kinéztek maguknak… Most is van vezetékes telefonunk, és 6-7 éve szerelőre nem volt szükség, de akkor minden 3-4 hónapban megjelent egy szerelő, s ellenőrizte… Az egyik szerelő szétszedte, s meggondolatlanságból az egyik kis fekete darabról megkérdeztem, hogy az lehallgató készülék? Nem szólt egy szót sem, elment. De amikor a szekura kerültem, olyan szövegeket idéztek, amiket telefonról hallgathattak le. Azt is hánytorgatták, hogy rendszerellenes vicceket mondok. Mindenütt voltak szolgálatos besúgók. Úgy éreztem, állandóan figyelnek, kísérgetnek. Akkoriban betanítottam az egészségügyi líceumba is. Amikor ott voltam, a szeku a képzőben keresett, amikor a képzőben voltam, az egészségügyiben kerestek, mindegyre mondták a titkárnők. Ezzel akartak engem félelemben tartani, vagy gyanússá tenni a többiek előtt. Néha meg kellett játszani az ostobát, a naivat, máskülönben nem lehetett volna túlélni. Vagy komplett behódolva, vagy megjátszva az együgyűt… 1989 júniusában, egy héttel a tanév befejezése előtt egy minisztériumi brigád jött Bukarestből, egy Bondrea nevezetű alak vezetésével. Személy szerint engem is kipécéztek, kiértékeléskor a sárga földbe bedöngöltek, s az igazgatónő közölte, hogy el kell mennem a tanítóképzőből. És valóban, szeptember 1-jén már nem szerepelt a nevem a jelenléti naplóban. Végül, egy-két nappal a tanévnyitó előtt behívattak, és azt mondták, hogy Vrabie elvtárs, a főtanfelügyelő megengedte, hogy még egy évharmadot itt tanítsak. Úgy látszik, nem kaptak román nemzetiségű kémiatanárt a helyemre – mert aki elment, azt akkoriban románnal pótolták. Évharmad végén elbúcsúztam minden osztálytól, a pártgyűlésre el sem mentem, akkor már teljesen felszabadultam, de mindemellett éreztem végig, hogy bajom nem lehet. Engem az Isten a tenyerén hordoz. (Máskülönben nagyon mélyen hiszek az Istenben – anélkül, hogy túlzott vallásos lennék.) Jöttek a megmozdulások Temesváron, jött a változás, s többé azt sem mondták bikkmakk, mintha semmi sem történt volna, tanítottam tovább egészen a nyugdíjig. 1996-ban 62 évesen nyugdíjába mentem, s még 70 éves koromig betanítottam, 5-6 órában. Életemnek az volt a legszebb időszaka, már ami a tanítást illeti, mert mással nem kellett foglalkozzak, csak az órákkal és a diákokkal. – Most mivel telnek a napjai? – Számítógépezem. Felkelek, megreggelizem, megiszom a kávémat, odaülök, jön a feleségem, s kérdi, már megint a gép mellett ülsz? Én kérdezem tőle, mit csináljak? Járni alig tudok, a városba is bottal megyek ki. A vejem és a leányom vásárolnak be. Megnézem a leveleimet, nagyon sok ismerőssel és volt tanítvánnyal pps-eket küldözgetünk. A szkájpon beszélek a leányaimmal, az unokáimmal, az Amerikában lévő testvéremmel. Kényelmesen elhelyezkedem, zenét hallgatok. – A tavaly ünnepelték a 60. házassági évfordulójukat. Mi a titka a hosszú házasságnak? – Nem szabad haragot tartani. Én soha nem tudtam. Még ha össze is vesztünk, öt perc múlva úgy beszéltem, mintha semmi nem történt volna. S az egész életemben átsegített minden nehézségen a humor. – Van kedvenc, aktuális vicce? – Ezt még évekkel ezelőtt mondtam a 70 éves kollégáknak: Elmegy János bácsi az orvoshoz. Az orvos, megvizsgálja, s azt mondja, hogy maga ezzel a bajjal még 70 éves koráig is elélhet. De doktor úr, én 70 éves vagyok, mondja János bácsi. Na, mit mondtam? – ez mindig tetszett nekem. Daczó Katalin