Pár napja történt, hogy kivizsgálásra kellett mennem a rendelőintézetbe. Gondoltam, nem vásárolok külön rendelési időt, programálást egyik magánpraxist is folytató orvostól sem, mert nincsen olyan nagy bajom. Nem kell engem meggyógyítani, csak éppen megnézni. Tulajdonképpen semmiség, de soha nem lehet tudni, hiszen koromnál és helyzetemnél fogva bármi előfordulhat. Nem hinném, hogy „koronám” vagy „omikronom” van. Vajon a görög ábécé melyik betűjénél tarthat a variánsok sora?… Tudja a fene!… Nem azért mondom, mintha húsz vagy harminc évesen nem lehetne krónikusbeteg az ember, bármikor megtörténhet, hogy leüti a lábáról ideiglenesen vagy tartósan valami nyavalya, mert leütheti, földhöz is verheti, s végül mi van: az egyenleg nem a gyógyászat, hanem egy másik iparág javára dől el végül. Így is, meg úgy is… Szóval: ülök a váróban. Én már „bácsinak” minősülök ezen a helyen. A váróterem, a kórházi folyosó mindig keresztmetszete a társadalomnak. Kicsit olyan, mint egy pályaudvar. Mindenféle emberek jönnek-mennek. Értelemszerű, hogy a vidékiek látszanak leginkább kiszolgáltatottaknak, hiszen messziről érkeznek, talán valami hajnali busszal, talán valamelyik rokonnal, aki ügyes-bajos dolgokat intéz, mialatt a „polinál” hagyja a nénit vagy a bácsit; talán közülük sokan a gyermekeiknél háltak, hogy időben itt legyenek; talán sokan épp azon töprengenek, hogy rendben van-e a biztosításuk, s egészségügyi pénztárilag naprakészek-e vajon? Nagyon apró betűkkel írja az ajtókon, hogy melyik szakorvos mettől meddig rendel. Szűk a folyosó. Ha máskor járok arra, fel sem tűnik, hogy az állandó javítgatások ellenére is mennyire szűk és provinciális, milyen kisvárosias ez a hely. Némi keresgélés után, és egy népes kompánián átvergődve, akik meglepően jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, megtalálom a megfelelő helyet. Ez az! Régen jártam itt, de meggyőződésem, hogy mindig az a legzsúfoltabb szakorvos, akivel dolgom van. Nézem a beutalót, az osztály nevét – alig tudok megbirkózni a különleges argóval, ami magyarul is kacifántos –, betegjog ide, betegjog oda, de a nyelvi apróság most nem fontos. Jó helyen járok. Legalább tízen érkezhettek oda előttem, ami azt jelenti, hogy szerencsés esetben is másfél óra, míg sorra kerülök. Ki nem állhatom, és még inkább felbosszant, hogy – kisváros lévén – mindenki különbnek, többnek, befolyásosabbnak kíván látszani, mint más. Itt általános az a meggyőződés, hogy ismerni kell valakit, hogy rokon, barát, sógor, koma, ismerős kell mindenhez. Kicsiben is tiszta Románia ez a pszeudo-autonóm hely. Rászámolok három ilyen klienst. Egyébként négy lesz belőlük majd. Aztán betolnak kerekes széken két klinikai beteget. Egy idő után ki is taszítják őket… Kit érdekel? Csak jussak be én is. Nézegetem az órámat. Piszkálom a telefonomat. Előveszek egy újságot, de csalódottan teszem vissza a zsebembe, mert nincsen nálam a másik szemüvegem. Ugye, újabban kettő van! Ötven perc telt el a becsült időből, de még csak öt járóbeteg esett át a vizsgálaton. – Nem baj – vélekedem –, ezt az egy alkalmat még kibírom, de majd legközelebb én is bevetem a kapcsolataimat… És figyelem, hogy velem egyidős és fiatalabb emberek milyen ramaty állapotban vannak. Egyre idegesebb vagyok. Mire eltelik a kétórányira duzzadt várakozási idő, felmegy a vérnyomásom, túl gyorsan kalapál a szívem. Azt hiszem, hogy rossz a helyzetem, és egyáltalán nem rózsásak a kilátásaim. Majd legközelebb másképp lesz. Felhívom az ismerőst, a szomszédasszony komájának az unokavejét, fel én, minden kapcsolatot bevetek, mert ez így nem mehet tovább. Az ember egyre rosszabbul érzi magát, s manapság már mindenhez kapcsolat kell és pénz. Főleg pénz. Amiből viszont egyre kevesebb van a zsebben. Nagyon rosszak a kilátásaim. Három fiatalember érkezik. Mintha csak valami buli előszobájában… Nem betegek, csak papír kell nekik, mert utaznak valahova. Kifelé. Hallom, hogy mondja az egyik, mennyi kötelezettsége van idénre. „Levente nősül.” „Tudod, Norbi is jegyben jár Marikával.” „Vagy két éve tologatják a lagzit a járvány miatt.” „Öt lakodalom, ugyanannyi legénybúcsú.” „Ez barátok közt is tízezer.” „És még élni kell.” „Le kell cserélni a verdát.” „Jó annak, aki otthon lakik.” „De sokat nyűgölnek az ősök!” „Fanta, buli, haverock.” „Napi száz euró alatt nem érdemes elvállalni semmit.” Valóban aljaember lehetek, mert nekem nincsenek ilyen merész gondolataim. Nekem idehaza van dolgom. Pár lejért. Csak „az” ne legyen (!), töprengek. Biztatom magam. Reménykedek. Mert lázam van három napja, s olyan gyengének érzem magam. Tényleg. Még szédelgek is. Minden tünetet felismerni vélek magamon, ami arra utal, hogy…, pedig már kiment hirtelen divatból a korona, amióta lövik egymást az ukránok és az oroszok. Eltelik megint vagy másfél óra a várakozásban. A teszt negatív! Fellélegzem. Szednem kell a vitaminokat egy hétig. Úgy tűnik, hogy kilábalok ebből a bajból. Semmiség. Egyelőre.

Simó Márton