erős felhőzet
Miért jó a szükségállapot, ha rossz?
Egyre nehezebb elviselni a szükségállapotot. Azon kaptam magam, még arra is képes vagyok, hogy délutáni, esti műszakot is vállalok, csak azért, hogy bemehessek a szerkesztőségbe dolgozni. Mármint hogy igazoltan elhagyhassam a bérleményemet. A szükségállapot ki tudja hányadik hetében az a négy fal nem ismerős és meghitt többé, hanem egyszerűen csak unalmas. Az ember ráadásul teljesen elveszíti az időérzékét is a szükségállapot napjainak ritmustalan monotóniájától. Mintha egy sötét hangvételű szimbolista vers – mondjuk egy Bacovia-költemény – kelt volna életre és telepedett volna rá a hétköznapokra és a hétvégékre, de még az ünnepekre is, mint egy jóllakott, soktonnás elefánt.
Bosszankodom amiatt is persze, hogy a húsvéti ünnepek alatt lenne néhány szabadnapom, és végre meglátogathatnám jó apámat Keresztúron, de nem tehetem a szükségállapot miatt. Illetve megtehetném persze, csakhogy az a jelenlegi helyzetben akkora felelőtlenség lenne, amekkorát nem engedhetek meg magamnak. Szóval itt fogok rostokolni Szeredában az ünnepek alatt. Naná, hogy durcás vagyok egy kicsit, irgum-burgum! A munka sem a feltétlenül csupa móka és kacagás home office (így mondják tudományosan az otthonról végzett munkát) rendszerben. Mert egészen másképp kommunikál az ember élőben, mint a virtuális térben. Előbbi esetben félszavakból is értjük egymást. Utóbbi esetben egész mondatokból is félreértjük egymást. Ugye érzik a különbséget? Lassan egyre türelmetlenebbé válunk, mint az a csíkszeredai középkorú hölgy, aki nemrégiben annyira megelégelte a sorban állást az egyik bankban, hogy ledöntött két képernyőt, egy pénzszámoló gépet és egy reklámállványt. Biztos rohadtul kellemetlen volt az mindenkinek, aki akkor és ott tartózkodott. Együtt is érzek velük. De lassan ítélkezni sem tudok már, mert várható volt, hogy valakinél elszakad a cérna a társadalom egészét felemésztő feszültségtől.
A nagy dohogás közben jut eszembe, hogy mégiscsak illene mondani valami biztatót is. Elvégre mégiscsak az ünnepé lesz a hétvége. Nagy, világmegváltó gondolatokkal, sajnálom, nem áll módomban szolgálni. Legfeljebb el tudom mondani, hogy mégis mi a jó a szükségállapotban. Mert van benne jó is, bármilyen hihetetlenül hangzik. Csak meg kell keresni.
Azt vettem ugyanis észre, hogy mostanában, mivel nem mehetünk el csak úgy kávézni, beszélgetni, egyre inkább keressük a kapcsolatot egymással. Amióta ez az áldatlan állapot van, például többet beszélgetünk a világhálón a kollégákkal. Akadt köztük olyan is, akivel a munkaviszonyon túl nem sokat beszélgettünk. Erre fel kiderül, hogy okos, olvasott és van humorérzéke is. Csoda, hogy mi minden kiderül ilyenkor. Pesti cimborám a napokban többször is felhívott. Ő is unatkozik, szegény.
Kiss Előd-Gergely
