Azt már minden iskolás tudja, hogy a székely katonanép – de hogyan élték meg mindennapjaikat eleink három-négyszáz évvel korábban. Erre és hasonló kérdésekre keres választ alábbi írásában a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Markaly Aranka. A székelységgel kapcsolatos témák már régóta foglalkoztatják a történészeket, éppen ezért rengeteg tanulmány, kötet született az évtizedek során. Egy téma biztosan mindegyikben megjelenik, mégpedig a katonáskodás, és a katonáskodó székely társadalom képe, már szinte közhelyessé válva. Talán azt mondhatnám, hogy a katonáskodás a 17. században, az Erdélyi Fejedelemség korában válik a legjelentősebbé, a fejedelmek által vezetett hadjáratokban fontos részt vállalnak a székelyek, mi sem mutatja ezt jobban, mint a korabeli lustrák, jegyzékek sokasága. Azonban a mindennapokban nemcsak a hadba menetel az egyik legfontosabb téma, hanem a gazdálkodás, földművelés, állattenyésztés, adózás, a település gondozása, vezetése, fenntartása. [caption id="attachment_31175" align="aligncenter" width="620"] Az illusztrációk a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tulajdonában vannak[/caption] Kezdetben a székelyekre vonatkozó törvények szinte az élet minden terén eltértek a vármegyei területekhez képest. Ez elsősorban a státusuknak volt köszönhető, önállósággal rendelkeztek, amely az élet minden területére vonatkozott, a települések részét alkotó tízesekig elmenően. Az itt élők mindennapjait a földművelés és állattenyésztés határozta meg elsősorban, ezért lényeges szerepe volt a földbirtoknak. Nemcsak a megélhetést biztosította, hanem az alapján adóztatták az itt élő lakosságot, azaz egy nyíl föld után 50 dénár adóval tartoztak. Az oly sokszor emlegetett 1562-es országgyűlésnek köszönhetően a székely jogfejlődés egyre inkább közeledni kezdett a vármegyei rendek jogviszonyához. Nem szabad elfelednünk, hogy ekkortól jelenik meg a Székelyföldön a jobbágyréteg, és az aiusregium (uralkodói adományozási jog) is egyre inkább teret nyert a térségben. Több település lakossága jobbágysorba jut, és azok eladományozása helyi nemeseknek, létrehozza a földesúr–jobbágy viszonyt a Székelyföldön is, ezzel javítva az egyre inkább elszegényedő nemesek vagyoni helyzetét. A mindennapok alakulását meghatározó tényezőket vizsgálva nem szabad elfeledkeznünk a széki közigazgatásról és a települések vezetéséről sem. Csíkszéken a 17. századtól beszélhetünk Fel- és Alcsíkszékről, amely felosztás megjelenik a törvénykezésben is, hisz mindkét széknek külön alkirálybírója, jegyzője és esküdtjei voltak. A szék vezetőinek, tisztjeinek feladata, hogy a harmadik rendet megoltalmazza a gazdagok és hatalmasok visszaéléseivel szemben. Természetesen ez sokkal inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel fordult elő, hisz a széki vezetők is a nemesi rétegből származtak, és nemegyszer ők maguk tisztségük révén is visszaéléseket követtek el, melyekről a többszörös panaszokból olvashatunk. A széki kapitány alá tartoztak: a kapitány, az alkapitány (vice), a szolgabíró, kinek a tisztjét később az alkirálybíró vette át, továbbá az esküdtek és a főkirálybíró. Fölöttük a székely ispán állt, aki királyi hivatalnoknak volt tekinthető. Ezen személyek megválasztásának a jogát egy időre a fejedelem megvonta a székelyektől, ő maga nevezte ki a szék élén álló kapitányt, azonban 1601-ben Báthori Zsigmond visszaadja a választási jogukat (később Mikó Ferencet ismét a fejedelem nevezi ki, mely nagy felháborodást keltett). A települések tízesekre voltak osztva, melyek önálló falurésznek számítottak, rendelkeztek birtokkal, állattal, eszközökkel (mint például billegzővas), épületekkel. Már a 16. századtól tiltva volt bárkinek a falu birtokát magáévá tenni, emiatt a későbbiekben nagyon sok vita folyt a földesurak, a szabadosok és a jobbágyok között. A birtokokra vonatkozó törvények mind azt mutatják, hogy mennyire védték saját földjeiket a falubeliek az „idegenekkel” szemben. Idegennek számított szomszéd település lakosa is. Éppen ezért elzálogosítani a földet és főként eladni, kizárólag a falu tudtával és beleegyezésével lehetett. Zálogba adás esetén 5 év után elsőként a falu válthatta meg az illető birtokot. Az elszegényedésnek köszönhetően a 16. század végére rengeteg zálogosítási ügy tárul elénk, a földdel járó adóterhek alól menekülve zálogosítják földjeiket, melyet később nem sokan tudnak visszaváltani, így jobbágysorba szegődtek. Ahogyan a székely székeknek, úgy a falvaknak is voltak vezetőik, melyet a faluközösség választott. Azonban sok esetben úgy tűnik, hogy a bírói tisztség sokkal inkább teher volt a megválasztott személy számára, mely alól igyekezett kibújni. Ezt a falu úgy próbálta megakadályozni, hogy aki nem vállalja a tisztséget, cserébe fizet egy forintot annak, aki helyette elvállalja, viszont a következő évben köteles volt tisztségbe állnia. A tisztség letöltését követően egy év után kötelesek voltak elszámolni a falunak a kezükön átment adókról és egyebekről. Az utak és legelők fenntartása a faluközösség terhei közé tartozott, azonban ennek ellenőrzése, a határok megvizsgálása a vezető szerepe volt. Érdemes kiemelni, hogy a falutörvények és a különböző forrásokban megjelenő bejegyzések is arról tanúskodnak, hogy a falubírája tisztséget nehezen vállalták el, kötelezni kellett rá az illetőt, mely arra utal, hogy felelősségvállalással, sok teherrel járt az elöljáróság, mintsem amennyi előny származott volna belőle. A 16–17. századi székely társadalom nagyon jól szervezett közösség volt. Azt is mondhatnánk, hogy lentről felfele, azaz a tízesek világából egészen a széki igazgatásig megszervezték önmagukat. Ez megjelenik a mindennapi élet alakulásában is, hisz mikroközösségnek számítottak a falvak tízesei, melyek a településeket alkották. Vezetőiket ők választották, joguk csorbulása esetén hadba vonultak annak visszaszerzése érdekében. Ma mi határozza meg társadalmunkat?