Az újságírói munka velejárója a számtalan rendezvényen való részvétel. Ezeken sok jót és sok rosszat tapasztalunk, a különböző programok látogatottságára vonatkozóan pedig leginkább utóbbi érvényes: ha az érdeklődést össze akarnám hasonlítani a gyermekkoromban tapasztaltakkal, akkor eléggé siralmas lenne a végeredmény. Emlékszem, annak idején bármilyen rendezvényre mentünk – legyen az sport vagy kulturális esemény –, tolongani kellett, ha pedig ne adj’ isten koncertről volt szó, akkor előtte legalább egy héttel meg kellett venni a jegyet. Jó, nyilván utóbbi függ a fellépő zenekar, énekes személyétől is, bár lassan ez sem igazán mérvadó. Úgy tapasztalom, hogy a szervezői hozzáállás nem változott, hisz aki szervezett bármit életében – akár egyszerű kis szülinapi zsúrt is –, az tudja, hogy mekkora energiát kell befektetni, mennyi mindenre oda kell figyelni, és azzal is tisztában van, hogy milyen érzés, amikor visszajelzéseket kapunk a programot illetően. A szervezők munkája tehát ugyanolyan lelkes, a részvétel azonban egyre kisebb, a felfokozódott passzivitásra pedig nem könnyű megtalálni a gyógyírt. Többen is elpanaszolták, hogy lassan fogalmuk nincs, hogyan szervezzék az eseményeiket ahhoz, hogy rajtuk kívül még néhányan részt vegyenek. Rámutattak, hogy annak idején szinte reklámozni sem kellett egy-egy eseményt, és úgyis magas volt a részvétel, ma pedig – amikor a csapból is a rendezvényük folyik – szinte könyörögni kell a látogatottságért. Amikor arról esett szó, hogy vajon minek köszönhető ez a passzivitás, akkor több elmélet is született: egyesek a közösségi médiát okolták, mondván emiatt kényelmesedtünk el, meg egyébként is úgy tudhatunk meg mindent egy-egy rendezvényről, hogy nem vagyunk ott személyesen. Mások szerint az lehet az ok, hogy manapság nemcsak egy-két programot szerveznek, hanem elárasztanak bennünket rendezvényekkel, így lehetőségünk nyílik a szelektálásra, ami bizony megosztja az érdeklődőket. Véleményem szerint ez tipikusan az a helyzet, amikor mindenkinek igaza van, csak szerre. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy valós a passzivitás, mint ahogy azzal is, hogy ez nagyban köszönhető a közösségi médiának. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy mindenkinek magában kell eldöntenie, hogy miért viszonyul passzívan a dolgokhoz, és nem az intézmény- vagy egyesületi vezetők kell azon pedálozzanak, hogy mi történt. Miért lustultunk el úgy, hogy annyira sem értékeljük mások erőfeszítéseit, hogy megtiszteljük a jelenlétünkkel? Az egyértelmű, hogy ha valaki nem szereti a művészetet, akkor nem fog kiállításmegnyitóra menni, és könyvbemutatót sem ajánlhatunk annak, aki nem szeret olvasni. Ez nyilvánvaló. A probléma ott kezdődik, amikor csak legyintünk mindenre, és annyira elvagyunk a saját kis világunkban, hogy már azt sem vesszük észre, amit szeretünk, vagyis szerettünk. Érdemes lenne megnézni a rendezvénynaptárt, és kimazsolázni belőle azt, ami érdekel. Mindjárt a szervezők mosolya is őszintébb lenne. Kertész László