borús égbolt
Mesék a jelenből
Első
Anyám könnyű álmot ígért, de nem ezért jöttem a világra. Kilenc hónap után ez volt a dolgok rendje. Nem értettem semmit abból, ami körülvett. Nem tudtam senkivel megértetni magam. Újszülöttként ez még nem volt olyan nagy hiba. Átlagos baba voltam, s mégis hírt adott rólam az újság. Emlékszem, még egy könyvet is kaptam ajándékba, megelőlegezett bizalomként. A kórház újszülött osztályán kerekszámú baba voltam, a 20 ezredik gyerek, aki ott kipottyant erre a világra. Egy a sok közül. Szüleim szerették volna, hogy nekem könnyebb legyen a tanulás, a román nyelv tanulása. A bölcsőde és a három év magyar napközi után kijárt nekem még egy ismétlő év. Második nekifutásra románul lettem nagycsoportos. Nem emlékszem arra, hogy a nyelvből mi ragadt rám, arra viszont határozottam emlékszem, hogy sok ceruzát hegyeztem és minden magyarul elhangzó felnőtt pletykát hazavittem és továbbítottam. Erre még ma is emlékeznek. Csipikét, aki ott a napköziben románul vallott szerelmet Tipetupának, csak az illusztrációk alapján ismertem fel, s csak azért, mert otthon a magyar meséskönyv ugyanígy nézett ki. Szóval, barátkoztam a nyelvvel. Amikor először maradtam magamra az idegen nyelvű tengerben, elvesztem. Nem tudtam, mit kezdjek a sok éven át magolt leckékkel, irodalmi szöveggel. Tanult analfabétának éreztem magam... Most a szülőszobában vagyok, és percek kérdése, hogy megszülessen a gyerekem. Valószínű, ő sem ért majd semmit abból, ami körülveszi. Ezzel nem lesz egyedül. A baj, hogy huszonhat évesen én sem tudok értekezni, mert az irodalmi emlékekből nem lehet a szülőszobában értekezni. Analfabéta maradtam, amit születendő gyermekem előtt is nehéz lesz titkolni... hiába jártam a nagycsoportot románul. Neki csak ígérni tudom, hogy a jövő más lesz. Ha értelmesen tanul, talán az életben is boldogulni fog. Nem fogom román napközibe járatni, hogy könnyebben tanulja meg a nyelvet. A magyar tanintézményben is könnyű dolga lesz. Csak nyugi, ami nem jött össze apádnak, az majd neked sikerül, mert tudod: Erdély. A jövő!
Második
Valami tévedés van – ezt mormogom zavaromban. Az automata előtt állva azt mutatja a képernyő, hogy 2000 lej van a számlámon. Nem értem. Mi van? Lekapom a szemüvegem, és immár segítség nélkül nézem a képernyőt. Jól látom, egy-kettő-három zéró van a kettes után. Kétezer. Aztán tovább nem is vacillálok, írom a pin-kódot: XXXX. Nem jött össze elsőre, újra próbálkozok: XXXX. Aztán számol a banki gépezet, és máris kezemben van a húsz darab százas. Kézzel is megszámoltam. A hátamnál közben jól felgyűlt a sor, de kit érdekel, legalább mindenki látja, hogy mennyi pénzem van. Egyike vagyok azoknak, akik minimálbérért dolgoznak. A 257 ezer erdélyi magyar egyike, aki minimálbérért dolgozik. Itthon. Mert: Erdély. A jövő!
Harmadik
Az ablak téli mintázatát figyelem. A teljesen felfagyott ablakok gyermekkoromra emlékeztetnek, akkoriban voltak ilyen nagy telek. Anyám mindig ránk szólt ilyenkor, hogy ne keljünk ki az ágyból, várjuk meg, hogy a jégvirágok olvadjanak az ablakról. Begyújtás után legalább fél óra kellett még, amíg olvadni kezdtek a jégrajzolatok. A kékesszürkéből lassan rózsaszínbe váltanak az ablak virágai. Jó ideje várom, hogy olvadjanak, de hiába. Anyámnak már legalább ötven esztendeje nem kell begyújtania. Régen elkísértük már a temetőbe. Ebből az utcából már sokakat kísértem az utolsó útra. Szomszédok nélkül, már csak a Nap jár az ablakra, ő próbálja anyám tüze helyett leolvasztani a virágokat reggelente. Nézem a jeges ablakot, gyönyörködöm benne. Addig legalább nem a nyomorúságomra gondolok. Hajnaltól késő estig panaszkodhatnék, hogy semmire nem elég a nyugdíj. A tél hosszú, s az élet megtanított arra, a jégvirágoknak panaszkodni sem érdemes. A napokban olvastam, sok erdélyi magyar embernek kéne még értékálló nyugdíj. Nem tolakodom. 673 ezren vannak, akik sorukra várnak. Az utcánkból már csak én maradtam, s még maradnék. Kíváncsi vagyok, milyen lesz Erdély. A jövő!
Daczó Dénes
.jpg)
