tiszta égbolt
kevés felhő
Menjenek szabadságra!
Megint új tanügyi törvényen vajúdnak ott fenn a minisztériumban. Igazából cseppet sem értem, hogy felnőtt, állítólag komoly emberek hogyan képzelhetik, hogy újabb, alapos kutatásokat, máshol már jól bevált példákat, vitákat, hatástanulmányokat mellőző paragrafushalmaz és cikkelycsomag hozza majd el az üdvözítő megoldást a kínlódó romániai oktatási rendszerre? Ami itt történik, az már inkább komolytalanság, sőt egyenesen bűn, hiszen generációk generációk után esnek – kisebb-nagyobb mértékben – áldozatul a rothadó tanügynek, amiről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy az életre készítene fel. Jön az új jogszabály, miközben a régi sem érvényesült soha teljes mértékben, és szinte havonta foltozgatták, módosítgatták, főleg, ha éppen egy új titán pottyant bele a miniszteri bársonyszékbe, aki – természetesen – szakértőnek érezte magát. Sem a régi, és – vélhetően – az új sem ad választ azokra a problémákra, amelyek emésztik, sőt lassan felemésztik a hazai társadalmat.
Szóval készül az új tanügyi törvény. Miközben a gyermekeknek lassan már majdnem a fele funkcionális analfabéta, azaz képtelen a szövegértő olvasásra, gondolatainak írásban való kifejezésére, az összefüggések meglátására. Nem érti meg az érettségi feladatot, később nem tud megírni egy normális kérvényt, felfogni egy használati útmutatót, netán egy pályázati kiírást. Ijesztő méreteket ölt az iskolaelhagyás, a vidéki környezetben élő gyerekek majdnem 30 százaléka hagyja ott idő előtt az oktatási rendszert. Alaposan elmarad az egyetemre jelentkezők aránya is a fejlettebb országokhoz képest, Romániában mindössze 26,3 százalékra tehető a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma, míg az uniós átlag megközelíti a 40 százalékot.
Most következzenek más jellegű problémák (a teljesség igénye nélkül), amelyek azonban az oktatási rendszerünk inkompetenciájáról is szólnak. Románia az Európai Unióban egyértelműen élen jár a fiatalkori szülések számát tekintve, az anyák közel 5 százaléka 10 és 17 év közötti, ez átlagosan 9000 olyan kisbabát jelent évente, akit egy majdnem gyereknek kell(ene) felnevelnie. Sőt 600 körül van az olyan szülések száma, ahol az anya életkora 10–14 év! Ezekkel az adatokkal országunk a világranglistán Burundival és Botswanával „vetélkedik” a riasztóbb helyezésért.
Mondok ennél szomorúbbat is: tavalyi statisztikák szerint Románia élen jár az abortuszok számát tekintve is, nálunk évente átlagosan 100 ezerre tehető a művi vetélések száma. Eközben riasztó méreteket ölt az emberkereskedelem, a lányok vannak a legnagyobb veszélyben. A hazai fiatalok majdnem fele külföldre akar távozni, nagy részük meg is teszi, az itthon maradottak zöme pedig úgy áll fel az iskola padjaiból, hogy semmiféle „itt és most” használható egészségügyi, mentálhigiénés, gazdasági, pénzügyi, jogi, politikai ismerettel nem rendelkezik, fogalma sincs egy cég alapításának lépéseiről, a pályázatokról, a munkavállaló jogairól, az egészséges szexualitásról, az emberi kapcsolatok természetéről, azt sem tudja, kik és hogyan döntenek a feje fölött, és mit tehetne ő, hogy elégedett, a közössége számára is hasznos emberré váljon.
Olvastam egy interjút Szabó Ödönnel, az RMDSZ oktatásért felelős szakpolitikusával, amelyben a készülő új törvényt, illetve a szövetség által benyújtott módosító javaslatokat taglalták. Bevallom, számomra semmi érdemleges nem jött le a beszélgetésből, a fentebb felsorolt gondokra alig találtam utalást, tehát úgy tűnik, hogy jogszabályunk ismét megkerüli az igazán nagy bajokat, a fontos válaszokat. Marad a házi feladat, csak esetleg differenciált lesz, és továbbra is a napjuk zömét az iskolában töltik majd a gyerkek, viszont kiterjesztenék minden iskolára a közétkeztetési programot, ettől várják az iskolaelhagyás csökkenését, és erre a feladatra 10 évet szánnának. Hogy mire lesz képes egy tál leves? Majd meglátjuk…
Hamarosan tehát megszületik ismét valami vízfejű, első pillanatoktól kezdve további beavatkozásokra, plasztikázásokra ítélt „lény”, az új tanügyi törvény. Az iskolákban, óvodákban elkezdünk megbarátkozni vele, vagy nem, de ennyire még ne fussunk előre. Inkább amondó vagyok, hogy ott fenn, a csúcson, a kormánynál lévők a nehéz szülés után menjenek el jó hosszú gyermeknevelési szabadságra. Hátha a helyükre olyanok kerülnek, akik többször is láttak, netán folytatólagosan kapcsolatban állnak élő, hús-vér mai gyerekekkel, dolgoztak már valóságos lakótelepi vagy falusi iskolában, láttak már penészes kiflit, fabudit, tudják, hogy milyen tornaterem nélkül testnevelést, megfelelő számítógép nélkül informatikaórát tartani. Akik maguk is háborogtak az elavult, életidegen tananyag miatt, akik megélték, hogy a gyerekek jelentős része a túlélésre játszik az iskolában, passzív vagy agresszív, de mindenképpen közömbös, kisebb része a stressztől hányik reggel, másik része pedig iskolafóbiás, vagy egyenesen ki is száll a rendszerből. Hátha ezeknek az embereknek sikerül majd kitalálni végre egy olyan keretet, amelyet gyermekközpontú és életre nevelő tartalommal lehet majd kitölteni.
Asztalos Ágnes
