Korábbi utazásunk alkalmával a község keleti szegletét érintettük. Ez alkalommal a legtávolabbi falu, Petek, majd a zsákfalukként szintén félreeső két kistelepülés, Abránfalva és Homoródszentlászló, aztán Miklósfalva, végül a községközpont, Kányád kerül sorra. Az utóbbi években komoly fejlesztések zajlottak, az Abránfalvára vezető 30-as és a Homoródszentlászlóra kanyarodó 31-es jelű községi út egyaránt aszfaltburkolatot kapott, kiépült az ivóvízhálózat. Azt mondják az emberek, hogy túl későn, ha annak idején, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a kollektivizálás helyett infrastrukturális beruházásokat végeznek, akkor helyben marad a lakosság, és napjainkban népes, mezőgazdasággal magas szinten foglalkozó, öntudatos, jól képzett és tehetős lakossággal bírnának ezek a települések is. Csakhogy annak idején másfajta ideológia érvényesült, szét kellett verni a hagyományos életformát, most pedig az a trend, hogy ki kell használni az Európai Uniótól érkező forrásokat, s azt kiegészítve állami támogatásokkal, illetve az önerővel, el kell végeztetni az életszínvonalat javító beruházásokat, hogy ez a vidék is legyen vonzó a felnövekvő generációk számára.

Székelypetek, vagy egyszerűen Petek?
A helyiek többnyire Peteknek mondják, hiszen hasonló nevű település nincs a magyar glóbuszon, de kifelé szeretik hangsúlyozni az Udvarhelyszékhez, a Székelyföldhöz való tartozást, úgyhogy amikor a világgal kommunikálnak, akkor ott a „minőséget” jelző előtag a nevében. Peremfalunak mondják. A dualizmus korában zajlott közigazgatási átszervezéskor (1876), amikor felszámolták a székely és a szász székeket, Felsőfehér vármegyéből került át Udvarhely vármegyéhez, de 1940 és 1944 között Dél-Erdélyben maradt – talán ez volt történetének legsötétebb időszaka –, majd Udvarhely rajonba, illetőleg 1968 után Hargita megye részébe. Ide még nem jutott aszfalt, de úgy tűnik, hogy egyre közelebbi az a pillanat, amikor modernizálhatják a 137A jelű utat. Másfajta nehézség, hogy a terepadottságok miatt eléggé hiányos a mobiltelefon-hálózat lefedettsége, a mai elvárásoknak megfelelő vezetékes hálózat pedig nincs. Így csak részben élhetnek a helyiek a világháló, így a kommunikáció lehetőségeivel, áldásaival és átkaival, ami legalább annyira fontos és meghatározó napjainkban, mint a közlekedés.
Hogyha a községközpont irányából érkezünk, látjuk, hogy Pe­tek a hagyományos, halmazos udvarhelyszéki településszerkezet képét mutatja, viszont elhaladva a református templom mellett, ahogy balra továbbmegyünk a mindenféle funkció nélküli, 1938-ban épült görögkeleti templom mellett – amely itt akár a sikertelen románosítás emlékműve is lehetne –, jobb kéz felé folytatódik a főutca, amely kiegyenesedve, itt valamivel szélesebb és egyenes szakaszban folytatódik a faluvége irányában. A községtáblán túl, mintegy két kilométerre húzódik a megyehatár, és a szomszédfalu, Homoródbene már Brassó megyében található. Ez a településrész mintha valamelyest az egykori Szászföld falvaira emlékeztetne.
Székelypetek néprajzilag a Ho­moródmentéhez tartozik, ez a hagyományos népviseleten is meglátszik, bár olyan elemeket is tartalmaz, amelyek jelzik, hogy jóval inkább heterogén település, mint a szomszédai. Egyrészt erősebben érződik a szász hatás, a román, a cigány, másrészt az is tény, hogy mivel egykor földesurai voltak – egyik a derzsi nemes és királyhalmi gróf Petky család –, akik Erdély és a mai Magyarország területéről hoztak ide jobbágyokat, egyfajta konglomerátum, ami a helyiek szókincsében, a már említett viseletben, illetve a balladákban és a népdalokban egyaránt fennmaradt. Lőrincz József költő, néprajz- és nyelvjáráskutató, nyugalmazott magyartanár kötetnyi balladát gyűjtött a hetvenes-nyolcvanas években. Külön érdekesség, hogy 2014-ben, amikor sor került a hanghordozó-melléklettel is ellátott könyv bemutatására, idős adatközlői közül többen is jelen voltak, újra előadták a szakember által gyűjtött dallam- és szövegváltozatokból készült repertoárjukat. Talán az utolsó még élő „nótafák” a 21. század hajnalán.
A hagyományos falukép iránti elkötelezettség nem jellemző, bár még ma is ötven körüli azoknak a bennvalóknak a száma, amelyeket fel lehetne újítani vagy konzerválni oly módon, hogy minél kevesebb legyen a látható káros beavatkozás. Viszonylag nagy település volt, kétszerte népesebb volt mai községközpontjánál, 1850-ben 843-an, 1910-ben 844-en, 1966-ban 644-en lakták, míg Kányád 1941-ben érte el a maga demográfiai csúcspontját (577 lélek), a „kicsi magyar világban”, amikor feltételezhető, hogy a határ miatt sokan költöztek át ide Petekről, illetőleg a szomszédos Székelyderzsről és Muzsnából is, amelyeket ugyancsak sújtott a „határkiigazítás”, és ez a többlet 1945 után azonnal el is tűnik Kányádból.
Szép példát sikerült felmutatnia itt Kerekes Editnek, aki – bár Szentegyházán pedagógusként él és dolgozik – egy, a nagyszülei idejében épült házat újított fel, megtartva benne az eredeti berendezést, és a nagyközönség számára is megtekinthető tájházat létesített, ahol – amikor a körülmények lehetővé teszik – kisiskolások számára szervez bemutatókat.
Másik érzékletes példa a közbirtokosság által megvásárolt egykori molnárház – a hozzá tartozó malom már évtizedekkel ezelőtt leégett –, amely akcióval egy már-már kispolgári igényt tükröző, de a hagyományos formát őrző, kétszintes parasztházat sikerült megmenteni. A csűrt a felújításkor elbontották és visszaépítették. Ebben a lakóházban nincsen ugyan berendezés, de Kerekes András, a közbirtokosság elnöke elmondta, hogy új bútorzatot rendeltek, amelyet a tájegységhez illő, az innen felgyűjtött vagy itt található festettbútor-motívumokkal fognak díszíteni.
Innen továbbhaladva viszont az 1990-ben felszámolt termelőszövetkezet felhagyott épületei, valamint az üres iskola jelzik a vészes népességfogyást és az itt folytatható mezőgazdasági vagy egyéb tevékenységi formák iránti érdektelenséget. Van ugyan pár gazdálkodó család, de az erőforrások, a földterület sokkal több családot tudna eltartani. Papíron 220 ember lakik itt, de összeszámolva a kepefizető református családokat és a más felekezetűeket, mindössze 198 személyt találunk. A 22 fő tartósan távollevő, akinek ide szól ugyan a lakcíme, ingatlannal is rendelkezik, de életvitelszerűen máshol él. Az időszakosan vendégmunkát vállalók kontingense változó. Több cigány család számára ez jelent kitörési lehetőséget, bár az idei járványhelyzet miatt Magyarországon még viszonylag könnyebben, a nyugati országokban azonban már körülményesebben és veszélyeztetett környezetben dolgozhatnak. Az anyagi gyarapodás megmutatkozik az építkezési kedvben, és az igénytelenség által is, amelyet a rapszodikus forma- és az anyaghasználat tükröz.
Egyik kisebb, mint 
a másik, és „szászok” 
a szomszédban
Melyik? Homoródszentlászló nagyobb. És népesebb is. De Ab­rán­falva kicsivel rendezettebb képet mutat. Szentlászlónak 33 lakosa van, Abránfalvának 11. Egyébként ezek az adatok nem helytállók, hiszen amióta jók az utak, nyaranta többen kiköltöznek Székely­udvarhelyről, az elszármazottak pedig más vidékekről is visszatérnek. A vadak garázdálkodása miatt nem túl népszerű a szántóföldek művelése, de jók a legelők és a kaszálók, szarvasmarhatartásnak kiválóan megfelel a klíma. Nagyon sok értékes gyümölcsfa található a kertekben. Egy olyan időszakban jutottunk el június végén, július elején két alkalommal is ezekre a településekre, amikor kitartó esőzések zúdultak a vidékre, a helyi patakok kiléptek a medrükből és többfelé károkat okoztak, de látszott, hogy ez nem vette el az emberek kedvét a kertészkedéstől. Többnyire Székelyudvarhelyről, illetve a szomszédos falvakról járnak ki ide. Ragaszkodnak a birtokaikhoz, de idegenek is betelepednek, hétvégi házaknak szánt bennvalókat vásárolnak, hogy itt növesszék újra a másutt elhagyott gyökereket. Valóságosan látszik az építkezési szándék.
Az eredeti épületeken az udvar­helyszéki hegyaljai építkezési stílus enyhén keveredik a szászos jegyekkel. Az udvarhelyszéki modor és az anyaghasználat azonban domináns. Viszonylag sok épen megmaradt, de egyelőre felhagyott életszer található Szentlászlón. Egyébként érzékelhető, hogy valaha nagyobb élet zajlott itt; fénykorában 216 lakosa volt (1910), és ezt a demográfiai szintet gyakorlatilag 1956-ig tartotta (ekkor 166-an éltek a faluban), 1978-ig itt volt a parókiája két másik szomszédos filiát – Abránfalvát és Miklósfalvát – is ellátó református lelkésznek. Mindez azonban ma már a múlté, 1992-ben 39-en lakták, Sepsiszéki Nagy Balázs ittjártakor (2002) 32-en.
Miklósfalva lakóit régebb „szászoknak” nevezték. Nem csúfságból, hanem megfontoltságuk, takarékos, rendezett életvitelük miatt. Mivel szomszédainál kedvezőbb fekvésű, Székelyudvarhelytől 9, a vasúttól 3 kilométerre található, innen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben könnyen lehetett ingázni, ezzel magyarázható, hogy nem ürült ki és nem öregedett el teljesen, és ma viszonylag jól szituált nyugdíjas­réteggel rendelkezik. Itt jobbára a főút melletti lakóingatlanok szenvedtek el jelentős beavatkozásokat az elmúlt évtizedekben, viszont mihelyt belépünk a mellékutcákba, nem mondhatjuk ugyan el, hogy megállt az idő, de olyan változtatásokat, olyan felújításokat eszközöltek a tulajdonosok, amelyek barátságosnak őrzik meg a helyet, nincsen annyi vizuálisan is bántó forma- és építőanyag-előfordulás, mint másutt, például a szomszédos Ócfalván vagy Bikafalván – ez már Felsőboldogfalva község –, ahol már jelentkeznek az elővárosi életforma jelei. Itt-ott még arra is van remény, hogy a közeljövőben, minden külső hatás vagy rábeszélés nélkül is szakszerű felújításokat hajtsanak végre.

A Viharsarok viharvert községközpontja
Mind kereshetjük az erősebb települést. Nem találjuk. Kányádot központi fekvése tette alkalmassá, hogy a legutóbbi közigazgatási átszervezéskor (1968) ide kerültek a község intézményei, a polgármesteri hivatal, az orvosi rendelő és a körzeti iskola. Mivel hasonlóan a szomszédos Székelyderzshez, itt is viszonylag sokan foglalkoztak a kőműves- és ácsmesterséggel, a máshonnan behurcolt divatos formák – ikerablakos utcafronti átalakítások, vas- és betonkapuk – már az 1960-as és 1970-es évektől kezdődően teret hódítottak. Népessége szerényebb volt a már említett Petekénél, illetve a Dályáénál is, egy bő évszázadon át (1851–1956) négy- és ötszáz fő körül mozgott, mígnem aztán a kollektivizálás itt is megtörte az élet rendjét, úgyhogy a fordulat évére valamivel 350 fő alá csökkent, s 1992-ben már csak 332, 2002-ben pedig 328 lelket számoltak, és 2020 elején mindössze 302 helyi illetőségű személyt tartott nyilván a polgármesteri hivatal.
Nem volt túl nagy becsülete az épített örökségnek. Az Erdélyi Református Egyházkerület kebelén belül történt ugyan egy próbálkozás olyan összefogásra – még az ezredforduló éveiben –, amikor az Euthikus Egyesület, amely később függetlenítette magát, árvaházakból kikerült felnőttkorú fiatalokat igyekezett hagyományos bennvalókba letelepíteni és rávezetni a gazdálkodás fortélyaira. Ez a program nem járt akkora sikerrel, hogy látványos változásokat hozzon a faluképben vagy a gazdasági szerkezetben.
Komoly erőforrást jelenthet viszont a községközpont számára is, hogy – akárcsak a beosztott településeken – bebírók vásárolják fel és újítgatják az üresen álló portákat.
Bihari Loránd és családja mintegy tíz éve vett itt házat, és mintegy öt esztendeje életvitelszerűen kint is él a faluban. Foglalkozásukkal, életvitelükkel nem szolgáltatnak ugyan könnyen követhető példát, hiszen a férj rendezvényszervezéssel és vendéglátással foglalkozik, a feleség divattervező, a gyermekek pedig székelyudvarhelyi intézmények tanulói – ők is kétlaki, ingázó életmódot élnek –, viszont felújították a hagyományos formára emlékeztető – viszonylag késői építésű, de kiválóan illeszkedő lakóházukat – emellett, a formát megőrizve, lakhatóvá tették a telken álló kihasználatlan csűrt. Ritka az ilyen mérvű vállalkozó kedv, de kiváló példa arra, hogy a vidéki környezet élhető, az élettér pedig a modern életvitel és a mai elvárások mentén is alakítható legyen, oly módon, hogy nem sérül a meglévő falukép, történetesen a gazdasági épületek halmaza sem, adott esetben egy-egy csűrsor, amely markáns és klasszikus településkép-formáló szereppel bír. A Bihariék csűrje nem illeszkedik ugyan csűrsorba, olyanok a telek adottságai, hogy egy kis beugró zsákutcában található, de a felújítás révén új és biztos funkciót kapott és évtizedeken át lakásként szolgálhat.
Nyilvánvaló, hogy a község vezetése igen nehéz helyzetben van, hiszen az alacsony lélekszám miatt kiszorul bizonyos pályázati lehetőségekből, nem képes egymagában komoly gazdasági és népességi gyarapodással kecsegtető stratégiát felmutatni. Az erőket felemészti a szinten tartás és az a fajta óvatos előrelépés, amely a majdan bekövetkezhető fejlődés előszobájába invitál, és ezek egyelőre csak az infrastrukturális fejlesztések. Hiányzik az a szervezőerő, amely érvényes mind a nyolc településre és tartalmazza a településkép-védelmet, és meg is őrzi azokat a hagyományos formákat, amelyek tájesztétikai és ökológiai egységet képesek alkotni.

Transzszilvanizmus mindörökké – Kós Károly szellemében
Nemrég elővettem az Or­szág­építő Kós Károly Egyesülés egyik dokumentumát, ezt Kolumbán Gábor, az egyesület elnöke írta le egy konferenciát követően 2009 decemberében. Tíz évvel ezelőtt kísérletet tett dolgozatában az összegzésre: „Abból a felismerésből kiindulva, hogy egy térség épített örökségének fennmaradása és fenntartása hasznosítás nélkül elképzelhetetlen, és ez a feltétele a társadalmi elfogadottságnak is. Az »élő örökség« olyan értéktöbbletet hordozhat, amely egy magasabb szintű életminőség lehetőségének kerete is egyben. A konferencia résztvevőiként a Székelyföld épített öröksége és a jellegzetes falukép védelmének érdekében széles körű együttműködést kezdeményeznek, és az alábbiakban ismertetett fontos cselekvések kivitelezésére, illetve elvi elvárások érvényesítésére.”
Nem másoltuk ide, csak megemlítjük, hogy ötvenöt pontban foglalta össze a teendőket. Egyik-másik témakörben történtek ugyan előrelépések, de az a fajta összefogás, amelyet Kolumbán a politikum, az egyházak, a közép- és a felsőfokú oktatás, az önkormányzatok, a civilek és a vállalkozások szintjén álmodott meg, ma sem létezik. Talán itt-ott vannak felmutatható eredmények, de a nagy összes még nem korvonalazódott, sőt olyan veszteségeink vannak, amelyeket soha nem leszünk képesek pótolni, esetleg valami mást állítani a helyükbe. Talán. Íme, néhány a felvázolt teendők közül: … 6. Jogi segédlet biztosítása helyi polgármesterek számára, közigazgatásban jártas szakemberek bevonása az értékmentésbe; 7. Helyi és regionális piacok megteremtése az örökségvédelemhez szükséges hagyományos építőanyagok és szakmák számára; 8. Az építkezési anyagok kereskedelmével foglalkozó cégek érdekeltté tétele a tájbarát és hagyományos anyaghasználat elvárása szerint megfelelő építőanyagok forgalmazására; 9. A tájidegen anyagok használatának megadóztatása, esztétikai szennyezés adó, „giccsadó” kivetése; 10. Zsindely- és dránica­megrendelés, a helyi önkormányzatok részéről szociális munkában előállított építőanyagok biztosítása; 11. A Székelyföldi Építész Kamara létrehozása; 12. Minőségi bontott anyagok börzéjének megszervezése; 13. Falukép-védelemhez szükséges értékleltárak, kataszterek elkészítése önkormányzati megrendelésre; 14. Külső szakmai segítség, fiatalok bevonása az értékmentésbe.
Kós Károly sokoldalú, mondhatni zseniális ember volt, filozófiai, politikai, gazdasági és szociológiai alapokon, szilárdan áll az általa megfogalmazott transzszilvanista jövőkép. „A nemzeti autonómiák együttműködő rendszere, tulajdonképpen a működő Kárpát-medence kicsinyített mása. Mert minden egység önmagához hasonló. A szerves részek, egyazon egységet képezik le sajátosságukban is felismerhetően. Kós azonban, a fiatal feltörekvő nemzetek nacionalizmusa miatt, nem látott esélyt arra, hogy az általa megfogalmazott modell korszellemmé váljék Erdélyben. Talán ezért maradt a transzszilvanizmus részben ’magánprojekt’, és a mester élete azzal telt el, hogy elképzelését maga és családja számára megélje. Tette mindezt azzal a hittel, hogy lesznek majd követői. Mert, ha a tanítvány készen áll, megjelenik a mester. És teszi ezt időtől függetlenül ma is, mert élete volt a kód, amit fel kell a maradékoknak ismerni, amennyiben tanítványokká ébredtek”– fejezi be elmélkedését Kolumbán Gábor. Ezt valljuk mi is, hiszen építenünk kell: „kőből, fából házat…, igékből várakat”. Ezért tenni közös felelősség. Maradékok felelőssége.