tiszta égbolt
Menedék
Tömbházlakóként régebben nem nagyon voltam állatbarát. Egyrészt nem éreztem magam olyan közel az állatokhoz, másrészt pedig sajnáltam, hogy egy pár négyzetméteren megkeserítsem az életüket. Ez viszont változott, mióta elköltöztem a városból. Azóta három kutyánk is lett. Az elsőt még Gyergyóremetéről hoztuk el, egy kölyökkutyát, amelyet egy barátom talált. A másodikat a múlt nyáron vettük magunkhoz, miután egy ismeretlen letett három kölyköt a plébánia udvarára. Egyet megtartottunk, a másik kettő a menhelyen kötött ki. A harmadikra hétfőn akadtunk rá az utcánkban. Szintén kölyökkutya, de nem találjuk a gazdáját, bár látszik, hogy jól táplált. Sajnos a menhelyre kell vigyük, miután a korábbi két kutyánk közül az egyik nem fogadja el. Érdekes, hogy pont az, amelyiket befogadtunk a múlt nyáron.
Az utolsó két talált kutya esetében viszont van egy közös nevező. A múlt nyáron „véletlenül” akkor hagyták a plébánia udvarán a kiskutyákat, amikor gyermekfoglalkozás zajlott, és most hétfőn is akkor „tévedt” arra a kiskutya, mikor épp elsőáldozóknak volt felkészítő. Micsoda véletlen egybeesés... A logikát értem, hiszen akadhat olyan gyermek, akinek annyira megtetszik az ártatlan jószág, hogy a szülőket meggyőzi a befogadásáról. Az elvet viszont nem értem. Ha valaki nem akar kutyakölyköt, akkor miért nem ivartalanítja kutyáját, vagy ha már nem teszi, akkor miért nem vigyáz rá a tüzelés időszakában? Természetesen nem fajkutyákról van szó, hanem korcsokról, valószínűleg pásztorkutyák kölykeiről.
A hasonló cselekedeteket állatkínzásnak tartom. Ehhez nem kell sok magyarázat, elég feltenni a kérdést, hogy mi történt volna abban az esetben, ha nem találunk rájuk, nem nyaláboljuk fel és nem kezdünk el velük foglalkozni?
Darvas Attila
