Egy általános iskolával szemben lakom. Amikor reggel felébredek, egy ideig azt szoktam nézni az ablakból. Szinte mindig nézem, valószínűleg mert enyhén konzervatív beállítottságú vagyok, hagyománytisztelő, mintakövető, ilyesmi. A saját hagyományaimat is igyekszem tisztelni, követni. Na meg ha köd van, mást nem is nagyon látni. Ma valami felkavarót vettem észre. Az iskola homlokzatán két zászló leng egymás mellett, az ország- és a székely. A trikolórt az éjjel a szél átlebbenthette a székely zászlóra: felülről reácsavarodott, csimpaszkodva körülölelte, fél nyolc előtt pár perccel a kék-arany téglalapból már csak egy kis, lélegzetért esdő sarok evickélt a légben. Egy száz szálék poliészter polip nyeldekelte a szemem előtt a napot s a holdat, már ha ilyenformán táplálkozik a polip, mert pontosan nem tudom. Mindegy, értik. A helyzet bonyolult kérdéseket vet fel. Ha elfogadjuk, hogy nem helyénvaló, hogy egy zászló fizikailag ellehetetlenítse egy másik zászló lobogását, milyen mértékben árnyalja a dilemmát, ha egy hivatalos, törvényes keretek között kihelyezett, az alaptörvény 12. artikulusával szentesített zászló takar be egy nem hivatalosat, amely ráadásul állandó jogi viták tárgya? Megállapítható-e ilyen esetben a lobogás ellehetetlenítésének ténye, egyáltalán, fennáll-e az? Ki hivatott ilyenkor cselekedni? Ha a karbantartó kihajol az ablakon és kiszabadítja a székely zászlót, ez tekinthető-e esetleg a közrend megzavarására alkalmas vagy a közerkölcs ellen irányuló akciónak? És ellenkező esetben – ti. a székely zászló tekeredik rá a román zászlóra – a probléma elhárításának hosszas mellőzése demonstratív jellegű-e, figyelembe véve azt is, hogy nincs karbantartó, mert a posztját a fejkvótarendszer alkalmazása során megszüntették? Ha e tényállás függvényében az igazgató maga tenne rendet a zászlók között, és a munkavédelmi szabályok megsértésével kihajol a párkányra, hosszas felgyógyulása során kockáztatja-e, hogy titkos megfigyelés alanyává váljon? A zászlók rendeltetésszerű lobogásának ellenőrzése érdekében elvárható lenne-e a kisiskolásoktól és az őket fuvarozó szüleiktől, hogy a tanintézmény előtt egy percre megállva feltekintsenek? Ha ezt az iskola belső rendszabályzata összehangolná egy rövid himnuszénekléssel is, az nem szolgálna-e épülésükre, akkor is, ha az elidőzés még nagyobb fennakadásokat okozna a gépjárműforgalomban? Vagy ez már nagyon abszurd lenne? Pedig velem kisiskolás koromban rendszeresen énekeltettek himnuszt, ami alatt – esküszöm, körömfeketényi nacionalizmus nélkül – kizárólag arra tudtam gondolni, ki az a kretén, aki csak három színt ismer, és erre még büszke is? Senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza, miként kellene ezt érteni. Kis kölykök voltunk, magyarok is, valószínűleg azt gondolták, nekünk aztán úgyis hiába. Pedig nem ez az igazán abszurd. Hanem az, amilyen kicsinyes gyűlölettel viseltetnek hivatalos szervek és esetenként azok területi képviselői 2015-ben a székelyzászló-kérdés, egyáltalán a Székelyföld megnevezés vagy régiós identitás iránt, ürügyként a törvényességre hivatkozva. Elég egy ideig követni a Hivatalos Közlönyt, hogy lássuk, az országban akár naponta változnak törvények, éjszaka jelennek meg törvényerejű rendeletek, módosítások. Egyértelmű, hogy ezt a kérdést már rég méltányosan rendezni lehetett volna, mint ahogy az is, hogy ilyen irányú törekvés szándékosan nincs. Akkor viszont nekünk kell döntenünk abban, hogy meddig vagyunk még hajlandók részt venni ebben a jelenlegi formájában minden ízében méltatlan székelyzászló-vitában, és meddig akarunk elmenni benne? Stabil és következetes álláspontot képviselünk-e akkor, amikor megengedjük annak lehetőségét, hogy olyan fél tűnjön e kérdésben tárgyalópartnernek, amelyet egyetlen működő demokráciában sem engednének tárgyalóasztalhoz, mert nyíltan és egyértelműen sovén? Hány választott vezetőt vagyunk készek beáldozni emiatt, olyanokat, akiket a közösség nem ezzel az egyetlen megbízással juttatott mandátumhoz? Hányszor lehet még az embereket mozgósítani ez ügyben a kifulladás veszélye nélkül? És ha Bukarestben egyértelműen süket fülekre találunk, mennyire sikeresen tudjuk megértetni bár a velünk, mellettünk élő más nemzetiségű emberekkel, hogy a székely zászló használata nem csorbítja az ő jogaikat, identitásukat, nem általuk vállalhatatlan eszmeiséget hivatott kifejezni, és nem azért ragaszkodunk hozzá, hogy azzal bántó módon visszaéljünk? A legutóbbi történések azt mutatják, hogy sokszor nekünk sincsenek jó válaszaink. Az, hogy a megyeszékhely lakossága két hétig találgatja, hová tűnt a megyeháza homlokzatáról a székely zászló, utána meg azt, hogy miként jelent meg ott újra, nem helyénvaló. Az sem, hogy a sajtó és a közvélemény erről képtelen egyértelmű tájékoztatást szerezni a megyei önkormányzattól. Ehelyett nem elégséges röviden azt közölni, hogy Hargita megyének most már van zászlaja – megjegyzem, miközben címere továbbra sincs –, és az márpedig a székely zászló, mert ennek a közlésnek a ki nem mondott második része az, hogy a megyezászlót, ha a hatalom úgy akarja, hamar bevonathatja. Erre a helyzetre sürgősen okos, tisztességes, méltóságteljes és érvényes megoldást kell találnunk, mert ha ez nem sikerül, akkor azt kockáztatjuk, hogy újabb huszonöt év múltán is pont ugyanott tartunk majd, mint ma. Megválaszolatlan kérdéseknél. Burus János Botond