A katolikus egyház február 11-én, jövő hétfőn tartja a betegek világnapját. Szent II. János Pál pápa 1992-ben rendelte el, hogy az első lourdes-i Szűzanya jelenés napján „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését”. Ezen alkalom apropóján jártunk utána a szentséget körülölelő félelmek és féligazságok hátterének. [caption id="attachment_83768" align="aligncenter" width="417"] Betegek kenete. Nem kell utolsó kenetnek lennie[/caption] Szent II. János Pál pápa 1992-es rendelkezése óta február 11. a betegek világnapja lett. Ilyenkor számos plébánián kiszolgáltatják a betegek szentségét, és gyógyulásukért imádkoznak. A köztudatban azonban még ma is gyakran használják az „utolsó kenet” kifejezést. Sokan úgy tartják, hogy amikor már papot kell hívni valakihez, akkor készíteni kell a koszorút, és meg kell barátkozni a temetési szertartás gondolatával. Holott ez egyáltalán nincs így! A hit ereje Ft. Bálint Emil plébános lapunknak elmondta: a ma is elterjedt tévhitek hátterében az elmúlással kapcsolatos félelmek állnak. Az egyházi elöljáró rámutatott: a betegek szentségének első leírása Szent Jakab apostol levelében található. „Beteg valaki köztetek? Hívassa az egyház papjait, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15) – Az említett szentírási részből is látszik az, hogy Jézus Krisztus azért alapította ezt a szentséget, hogy a betegeknek lehetőségük legyen a kiengesztelődésre, és megerősödjenek a keresztjük hordozásában. Régen valóban csak akkor hívtak papot valakihez, amikor az illető súlyos, végső stádiumú beteg volt, és fel kellett készíteni a halál pillanatára. De a betegek kenete nem szűkíthető le erre az olvasatra – taglalta Ft. Bálint Emil. Megjegyezte: ma már tudatosan nem használják az utolsó kenet kifejezést. A betegek kenetét egyébként a VIII. század után tartották a halálveszélyben feladandó szentségnek. Ezekben az időkben alakult ki az a gyakorlat, hogy a bűnbánat és a betegek szentségét együtt szolgáltatták ki, így a megerősítő és gyógyító hatás háttérbe szorult. Végül a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) során határozták meg azt, hogy „Az »utolsó kenet«, vagy helyesebben »a betegek kenete« nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni.” A szenvedésben sem vagyunk egyedül Ennyi év után sem sikerült teljesen leküzdeni a szentséget övező félelmeket. Ft. Bálint Emil plébános szerint a betegségben tapasztaljuk meg igazán azt, hogy mennyire véges az időnk és az erőnk. – Az ember fél a haláltól. S mivel a szenvedésben felismerjük azt, hogy nem vagyunk mindenhatók, ez arra késztet, hogy sok mindent átértékeljünk. A betegek szentsége lehetőséget ad arra, hogy kibéküljünk saját magunkkal, félelmeinkkel és Istennel is, így erősítve meg magunkat a ránk váró küzdelmekben – ecsetelte a plébános, akitől azt is megtudtuk, hogy egy élet során többször is fel lehet venni a betegek kenetét. – Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden hónapban, de évente legalább egyszer magukhoz vehetik a szentséget az érintettek, ha megfelelően felkészültek rá. Bűnbánat és szentáldozás nélkül ugyanis nem szolgáltatjuk ki a betegek kenetét – közölte a plébános, kitérve arra is, hogy bizonyos esetben kivételt tesznek. Ha valaki a halálos ágyán nem képes elvégezni a szentgyónást, de fel akarja venni a betegek szentségét, a pap megelőlegezi neki és feloldozza. A kiszolgáltatás a szentjakabi módon történik: a pap a beteg fölé teszi a kezét, imádkozik érte, majd a püspök által megáldott olajjal megkeni a beteg homlokát és kezeit. – Egyszer mindannyian meghalunk, de tudnunk kell azt, hogy szenvedéseinkben ott van velünk Jézus. Ő megerősít minket a legnehezebb időkben is – mutatott rá Ft. Bálint Emil, utalva arra, hogy senki ne féljen magához venni a betegek szentségét, hiszen az élők javát szolgálja. Keresztes Bea