Megemlékezés a Xantus-kápolnánál

Levélbontás
Becsült olvasási idő: 3 perc
Megemlékezés a Xantus-kápolnánál
Fotó: Kelemen Attila

Már néhány éve a Csík­szé­ki Erdélyi Kár­pát-Egyesület minden év első hónapjaiban megemlékező túrákat szervez, eleink hősi harcainak színhelyeire. Így volt ez most is, 2024. január 20-án közel 50-en gyűltünk össze Fitód bejáratánál, hogy Kocsis György és Balázs-Bécsi Rozália vezetésével elinduljunk Hosszúaszón át a Csonka-kupolának is nevezett Xantus-kápolna irányába, melyet az 1694-es, utolsó tatárbetöréskor, a népéért harcoló és az ott elesett Xántus Keresztes királybíró emlékére építettek. Gyalogtúránk az előző éjszaka lehullt hótól csillogó úton, az időnként elő-előbukkanó nap kíséretében indult.


Hirdetés


A csak helyenként megjelenő kékség a déli órákra egyre nőtt és teljesen beragyogta az eget. Jutalmul, hogy elindultunk otthonról. A kápolnához érve túravezetőnk felelevenítette a tatárbetörés Nagy Borbála által megörökített történetét. A török segédcsapatként, Moldvában vendégeskedő bucsaki tatárok 1694. február 15-én, tizenkétezres csapattal áttört a Gyimesi-szoroson és felégetett nyolc felcsíki falvat. Először Szent­mi­hály gyulladt ki, majd Cib­re­fal­va, Szép­víz, Delne, Borzsova, Va­csár­csi és Göröcsfalva, ma­guk­kal hurcolva 7000 székelyt. A szanaszét portyázó tatárok Pálfalván gyűltek össze és éppen a somlyói kolostort készültek kirabolni, amikor meglepetés érte őket. Som­lyó oldalából óriásdob, kürt meg csatakiáltás hangjai ütötte meg fülüket. A havazás miatt nem látták, hogy csak asszonyokból, diákokból meg sebesült katonákból álló sereg próbálja őket elszántan visszariasztani, a magyarul is beszélő, belga Nizet barát vezetésével, aki Máriát látta mosolyogni a templomban, és ezt jelnek vette, ebből merített erőt. Riadalom tört ki a tatárok között, és Mirza kán, a tatár vezér visszavonulást parancsolt, mert nem akarta elveszíteni az addig összerabolt kincseket.
Nem akart kockáztatni ekkora székely haddal szemben. Fia, az ifjú Mirza kán ellenezte apja döntését, és egy 8000-es csapattal elindult Al­csík kirablására. A csapat kisebb részét Fitódon át Hosszúaszó felé irányította, másik részével az Olt völgyébe indult rabolni. Amíg Fel­csík lángokban állt, Menaságon egy menyegző közepén kapták a hírt, hogy jön a tatár. Így a násznép kis honvédő csapattá alakult és tették kötelességüket. Verték a dobokat, húzták a harangokat, és az akkor éppen násznagy Xantus Keresztes királybíró vezetésével, aki csak tehette, harcba indult, mert tudták, hogy közösségük és nemzetük csak így maradhat életben. A kis csapatnak túl kellett járni a nagy csapattal rendelkező tatárok eszén. Tudta a székely, hol kell lőni, kiabálni, hogy a visszhangzó völgyben sokszorosára hallatszék a lárma. Meg is futamodott a tatár, de a hősies csatában sok székely atyafi is életét vesztette. Közöttük Xantus Keresztes királybíró is, akit ezen a helyen temettek el. Később kápolnát emeltek emlékére. Ez alatt a Zsögöd felé haladó, a sok rabolt fenyővíztől lelassult csapat meglátta a Szentlélek felől szállingózó tatárokat. Nem értették, mi történt. De mire megérthették volna, az ezernyi székely had körbezárta őket. Az Olt árterületén mindenhol bezúzták a jeget a tatárok méltó fogadására. Soha olyan zűrzavart nem látott a Zsögödi-szoros.
Beszélhetett hozzájuk a kán fia. Amikor az Olt-völ­gyi­ek Jézus-Mária kiáltása felhangzott, a tatár had eszét vesztve menekült az egyetlen lehetséges úton, Szereda felé. Otthagyva zsákmányukat, foglyaikat, vezérüket. Mirzát, aki épp apját kiszabadítani akaró Lestyán Imrét megtámadta és kemény küzdelem után lovával együtt az Olt jegébe esett. A tatárok mind egy szálig elmenekültek.
Ezen a helyen leróttuk tiszteletünket, majd kimentünk a szemben lévő hegygerincre, ahol Xantus Keresztes királybíró kastélyának romjainál imát mondtunk, és tovább gyalogoltunk még kissé felfelé kapaszkodva míg kiértünk a nyílt gerincre, ahol az előző napi szürke, szomorú táj most fehér hószőnyeggé változott, csillámokat szórva a gyönyörű napsütésben.
Majd jóízűen elfogyasztottuk ebédünket, hogy utunk hátralévő részét még vi­dá­mab­ban megtehessük. Jár­műveinkhez visszaérve, lel­künket szépséggel feltöltve búcsúztunk egymástól.

Balázs-Bécsi Rozália,
Csíkszereda



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!