Majdhogynem naponta járok el Udvarhelyen a Belvárosi Református Temető mellett. Mostanában pedig úgy alakult, hogy havonta-kéthavonta be is kellett térnem. Hullnak, halnak a barátok, ismerősök – túl korán, sokan torzóban hagyott munkát, félig felnevelt gyermekeket hagyva maguk után. Sajnos. Betelt ugyan ez a több száz éves kert, de azért még ma is gyakran temetkeznek ide, hiszen számos családnak van benne parcellája, sokan pedig előrelátóan váltották meg helyüket, hogy megkíméljék az utánuk következőket attól, hogy a jóval távolabbi, az újólag megnyitott temetőbe kelljen majd kilátogatniuk. Előreláthatólag én nem itt fogok nyugodni az örök feltámadás reményében – mintha lennének vidéki lehetőségeim az örök hajlék megszerzéséhez. De ki tudja, az Úr és a végzet útjai mindig kiszámíthatatlanok… Elég gyakran eljutok különböző falvakba, s ha már ott vagyok, igyekszem meglátogatni a temetőket is. Érdekel, hogy milyen emlékeket állítottak a helyiek a jeleseknek, az ott szolgáló papoknak, tanítóknak, a hősöknek, akikből sok esetben csak egy név maradt, talán a születési adat, s még annyi, hogy teste valahol a távolban, idegen földben porlad, ha porlad… Vannak első és második világháborús halottaink, akiknek végső sorsáról nem tudunk semmit, csak annyit, hogy eltűntek valahol… Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen jeleket állítanak a hátramaradottak. Becsületükre, elég tisztességesek ezek az emlékművek, sok esetben pedig valóságos remekek, amelyek az adott kor ízlésvilágát tükrözik. Emlékszem arra, hogy úgy két éve egyik udvarhelyszéki falu temetőjében megnézegettem azt a sarkot is, ahol az urak nyugszanak. „Nincsenek már hozzátartozóik ezeknek, mert vagy elkergették őket a kommunisták, vagy egyszerűen elmentek vagy kihaltak, ma már senki nem foglalkozik vélük” – mondta egy helyi erő, minden különösebb együttérzés nélkül, mint aki rég letudta ezt az érdektelen fertályt. Éppen ott történt meg, hogy kiválóan megmunkált sírköveket láttam, s egyik-másikon kétszáz év múltán is jól el lehetett olvasni a feliratot. A régi Károli-féle Biblia betűit idéző írásjelek tanúsága szerint a megboldogult harminckét éven át tanította betűvetésre a helyi gyermekeket. Az emlékkövet csak úgy lehetett fotózni, hogy ki kellett tépni a környezetéből a gyomokat. A két évszázada állított sírkő nagyobb része már besüllyedt ugyan a földbe, de célját így is kiválóan betöltötte. A legérdekesebb pedig az volt, hogy felfedezni véltem némi stílusbeli rokonságot egy udvarhelyi sírkővel, s mintha még a név sem lett volna ismeretlen. Hamarosan kiderült, hogy az egykori iskolamester testvére volt egy néhai udvarhelyi lelkésznek, aki nagyjából ugyanazon időben, a 18. század végén, a 19. század elején szolgálta egy emberöltőn át az ottani református gyülekezetet. A késői leszármazott pedig messze földről érkező villanylevélben hálálkodott, hogy akaratlanul is segítettem neki, hogy fellelje ezt a korábban hiába keresett sírt. Részt vettem az emlékezet meghosszabbításában. Az udvarhelyi temető szélén – az új osztásban – már másfajta síremlékek sorakoznak. Nem látni bazaltot, mész- vagy homokkövet, kopjafát is alig. Valami áramvonalas, divatosnak látszó, helyenként formabontó kövek ezek, előregyártott elemekből rakta össze valamelyik pénzcsinálta mester. Katalógusból rendelik – világosított fel valaki –, kínai, s olyan is. Írhatnak rá bármit, nem az örökkévalóságnak üzennek véle. Az olcsó halált kedveljük, és nem ragaszkodunk ahhoz, hogy mondjunk valamit kétszáz év múltán porladó csontjaink fölé hajló kései utódnak. Éltünk és fogyasztottunk. Gyorsan. A részletek nem fontosak. Egyáltalán vannak-e? Lehetnek-e? Összefoglalható-e némi időtálló üzenet a két évszámon, s a néven túl?