borús égbolt
Medvebaj
Kutya baja! – mondják arra, akinek semmi baja nincs, nem fáj neki sehol. S bár manapság a kutya munkakutyaként vagy házi kedvencként egyaránt az emberek szimpátiájának, szeretetének örvend – még a gazdátlan, kóbor ebeket is sajnálja az emberek többsége –, a jeles nyelvész Grétsy László szerint ’kutya’ szavunk melléknévként valami rosszat, megvetendőt jelent: kutya élet (azaz nagyon rossz), kutya világ, kutya hideg, kutya meleg, gyáva kutya (= megvetést érdemlő ember), kutyára bízza a hájat (= olyan emberre, aki nem méltó a bizalomra), kutyául van (nagyon rosszul), „kutyából nem lesz szalonna” (a hitvány ember sohasem javul meg), no meg a makacs megkutyálja magát. Magyarázatot is ad a kutya szó negatív tartalmára, arra, hogy „ha a kutyákról az emberekre vonatkoztatva beszélünk, akkor ez csaknem mindig a kutyák lenézésével, megvetésével jár együtt”, okként jelölve meg, hogy „a török hódoltság, majd a kuruc–labanc harcok korában nagyon elszaporodtak és sok kárt okoztak a gazdátlan, kóbor kutyák”, illetve azt, hogy „őseink egykori babonás hiedelmei szerint az ördög, azaz a gonosz szellem olykor kutya alakban öltött testet”. Grétsy olvasói helyett is felteszi a kérdést: „Ha ellenben így van, akkor a kutya baja miért jelenti lényegében épp az ellenkezőjét a kutyául van szólásnak?”, s a válasszal sem késik: „Nos, éppen azért, illetve annak következtében, hogy a kutya kifejezéseinkben, szólásainkban többnyire megvetést, nemegyszer pedig semmibe vevést jelent. Kutyába se veszi, azaz semmibe. A kutyának sem kell, azaz senkinek sem. A kutya baja kifejezésben a kutyának ez a ’senki, semmi’-féle jelentése húzódik meg.”
Az elmúlt napokban ismét lábra kapott a medvetéma. Előbb csíkszentléleki ismerőseim jelezték, hogy ismét a falu határában kóricál a nagyvad, s éjjelente, hogy védjék a termést és a faluszéli házakat, őrt állnak a férfiak, medvére lesnek. S aztán hallottam, hogy a Szent Anna-tó körül három anyamedvét és nyolc bocsot számoltak össze – aminek ha fele igaz, akkor is sok… Később jött a hír, hogy Csíkszereda határában, Zsögödben, a lakópark mellett hagyta nyomait, majd négylábú bégető áldozata csontjait a – talán a szentléleki határőrzők elől menekülő – barnabundás, majd egyre sűrűbben jelentek meg a közösségi oldalakon és az ismerősök élménybeszámolóiban a fényes nappal megejtett tusnádfürdői medvelátogatások. Nem várom azt az időt, amikor a beszámolók áldozatokról, „medvebalesetekről” szólnak.
A medve lassan-lassan átalakul: a mesék aranyos macijából a rémtörténetek fenevadjává válik, a cukiság, dagi esetlenség megfelelőjéből a vérszomjas betolakodó szinonimájává válik. Akinek semmi baja, arról azt mondjuk, hogy kutya baja, a kutyabaj pedig éppen a kutya betegsége. Ez pedig kézlegyintéssel elintézhető – ha nem házi kedvencről vagy gazdájához nőtt munkakutyáról van szó –: az ő baja, ő tegyen róla. A medvebaj azonban mindnyájunk baja kellene legyen, ugyanis immár kóros az az állapot, amelyben jelenleg leledzünk: megosztjuk életterünket, együtt élünk a nagyvaddal. Ez pedig nem normális állapot! Ehhez képest mellékes az állatok számára vonatkozó vita, az élettér szűkülésére adott magyarázatok sora. De míg a hatóságok kutyába veszik a medvekérdést, kutyavilág jön majd városlakóra és medvére egyaránt, s majd kutyául érzik magukat azok, akiket majd a „medvebalesetekért” felelősségre vonnak. Mert bízunk benne, hogy jön még kutyára dér medveügyben is.
Sarány István
.jpg)
