Nyolcvanéves születésnapját ünnepelte a napokban Geréb Péter, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző nyugalmazott matematikatanára. Kolozsváron született, de már több mint ötven éve Székelyudvarhelyen él. Hét unokája, két dédunokája van. [caption id="attachment_76263" align="aligncenter" width="3648"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Szigorú, szabadszájú, ugyanakkor jó humorú embernek ismertük meg, aki a matematikatanítás tanítását tartotta a legfontosabbnak. 1990 után egy másik embert is megismerhettünk önben, a református egyházban is szerepet vállaló cserkészvezetőt. Mi történt? – Más világ lett. Az ember felszabadult. Abban a világban én féltem. Aki nem volt benne, az már nem értheti, mi az, hogy félni. Édesapám, Geréb Pál teológiai tanár volt és annyit gyomrozták a szekusok, hogy hihetetlen. – Nos, ezzel máris sejteti, honnan indult Geréb Péter… – Kolozsváron születtem 1938. augusztus 22-én. Édesapám először segédlelkész volt Kolozsváron a Magyar utcában, majd Nagyborosnyón lett lelkész. Édesanyám, Papp Erzsébet püspöki titkárnő volt, Makkai Sándornak és Vásárhelyi Jánosnak a titkárnője. Később a titkárnők helyét püspöki titkárok, papok vették át, így aztán ő otthagyta a püspökséget, és Geréb Pálné lett, majd elvégezte Udvarhelyen a tanítóképzőt – ekkor hallottam én először Udvarhelyről, addig semmit. Ötödikig Nagyborosnyón jártam iskolába, azután Kolozsvárra költöztünk. Ott a 7-es számú fiúlíceumban tanultam, ami addig unitárius kollégium volt. 1954-ben, a szovjet rendszernek megfelelőn X. osztályból érettségiztem. Abban az évben X. és XI. osztályosok egyszerre érettségiztek. A XI-eseket felvették az egyetemre – minket nem. Mi elmentünk dolgozni. A következő évben nem volt érettségi, mert megváltozott a rendszer, akkor minket vettek fel. Én a Dermatában, a mostani Clujana cipőgyárban dolgoztam fél évet. A következő évben kémiára felvételiztem, de 25 hely volt, és ezekre a helyekre csak az érdemdiplomásokat vették fel. A következő évben megint nem jutottam be a kémiára, és a matematikára jelentkeztünk többen is a kémiára készülők közül. Így lett belőlem matek–fizika tanár. – Gyerekkorában is a reál tárgyakat szerette? – Igen. Remek matek- és fizikatanáraim voltak, és az osztályból csaknem mindenki reál szakon tanult tovább. Amikor végeztünk, 1960-ban én Zetelakára kerültem. Sosem hallottam azelőtt Zetelakáról. Négyen egyszerre kerültünk oda tanárnak. Ez nagy szó volt, mert korábban Zetelakán csupán egyetlen képzett tanár volt, a természetrajztanár. Nagy hírünk lett, a pártbizottságnál is felfigyeltek ránk. Albert Dávid, az akkori rajoni főtanfelügyelő is kijött, hogy megszemléljen. Kérdezték, tudok-e románul? Nem akarok Udvarhelyre jönni tanítani? Hogyne akartam volna! Így bejöttem a Közgazdasági Szakiskolába matematikát tanítani. Kemény iskola volt, nyolc osztállyal. Néhány év múlva Mageru Ecaterina, a Tanítóképző igazgatónője elcsalt a képzőbe azzal az ígérettel, hogy a feleségemet is behozza tanítani – mert ő addig Zetelakán tanított magyart, de tulajdonképpen pedagógia–lélektan szakot végzett. Így bejött iskolapszichológusnak, majd a tanítóképzőbe került ő is, és hosszú évekig együtt dolgoztunk. – Végül is ön mikortól tanított a Tanítóképzőben? – 1972-ben versenyvizsgáztam a román tagozatra, és románul kellett tanítanom sokáig, 1981-ig vagy 1982-ig. Amikor odakerültem, Venczel László volt az aligazgató. Egy csodaember. Engem ő tanított meg a képzős matekre és a képzős módszertanra. – Mit ért azalatt, hogy „képzős matek”? – Az aritmetikát. Egy matektanár általában az aritmetikát nem tudja, mert szöveges feladatot ötödikben oldanak meg, aztán többet nem. – Úgy képzelem, hogy egy matematikatanárnak rémálom lehet a tanítóképző, ahol a matek általában nem kedvenc tantárgy… – Szóról szóra így van. Minden osztályban volt egy-két, legtöbb öt ember, aki tudta a mateket, a többibe csak bele lehetett döngetni a szöveges feladatokat, és csak annyit. Lászlófy Pál tanfelügyelőként javasolta egyszer, hogy írassunk egy felmérőt, és a másodikos vagy a harmadikos könyvből adott feladatot. Nem tudták megoldani. Azután stílust változtattunk, és másként kezdtük tanítani. Legfontosabbnak az 1–4. osztályos feladatok megoldását tartottuk. Akadt egy feladat a másodikos vagy a harmadikos tankönyvben, amin két hetet gondolkodtunk, feladtuk extemporaléban is (ahogy akkor a rögtönzést nevezték), a végén kiderült, hogy komplikált a megfogalmazás, rossz a fordítás, de könnyű a feladat. – Említette, hogy félt. Képzős tanárként is félt? – Én Kolozsváron féltem, itt már nem annyira. Édesapám a teológia prorektora, prodékánja és internátusfelügyelő tanára is volt, rendre. Megtörtént 1956 után, hogy elvittek egyszerre húsz teológust, és mindannyiukat elítélték. Ez nagyon emlékezetes és megrázó történet volt, amit a már említett sok gyomrozás követett. – Később mennyire befolyásolta az életét, hogy papcsaládból származott? Minden további nélkül lehetett a tanítóképző tanára? – Soha nem vetették szememre, hogy papfiú vagyok, sem nekem, sem a feleségemnek, aki szintén papcsaládból származik. – Járt templomba 1989 előtt? – Nem volt szabad! – Hiányzott? – Hogyne hiányzott volna! Minden normális embernek hiányzik a templom. Egyszer elment Lakatos Imre, zenetanár kollégám és tartott egy koncertet az egyik katolikus templomban. Szinte felakasztották. Nagy cirkusz lett belőle. Engem nem piszkáltak, de nem lehettem egy darabig párttag emiatt. Aztán amikor a Közgazdasági Szakiskolában tanítottam, nem volt pártalapszervezet, de az igazgató létre akarta hozni, aláíratta a pártba való belépést. Jeleztem, hogy pap az apám, de azt mondta, hogy nem számít. Később, a képzőben sem akadékoskodtak emiatt. – A rendszerváltás után – gondolom – más volt tanárnak lenni, mint azelőtt… – Hogyne! Például már nem kellett politikai körre járni. Ez tulajdonképpen kész őrület volt. Amikor második fokozati vizsgára készültünk, Miklós Ferenc magyar szakos kollégámmal egy hetet készültünk a politikai vizsgára Varságon, a víkendházunkban. Tanultuk a Ceaușescu-beszédeket. Amikor már csak szakból – pedagógiából, lélektanból, ilyesmiből – kellett vizsgázni, óriási felszabadulást jelentett. – Egyik kedvenc időtöltése a számítógépezés. Hogyan ismerkedett meg a számítógéppel? – A nyolcvanas években Vofkori Lászlónak volt először számítógépe, a földrajzkabinetben. Én akkor megesküdtem, hogy soha nem tanulok meg vele dolgozni. Nehéz volt, nem ilyen, mint a mostaniak. Amikor később bejöttek az asztali gépek, egyet behoztak a tanáriba és könnyen megtanulta az egész társaság. Aztán én is vettem egyet magamnak, azóta használom. Híreket nézek, fényképeket, instagramot. Cserkészekül és az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival a Facebookon kommunikálunk. – Tulajdonképpen hogyan talált rá a cserkészetre? – Gyermekkoromban volt egy ragályos betegségem. Otthon voltam és olvastam hat hétig. Akkor akadt a kezembe többek között A Rozmaring-őrs kalandjai című regény, ami a cserkészekről szólt. Már akkor eldöntöttem, hogy cserkész akarok lenni, de akkor csak pionírszervezet létezett. Utólag kiderült, hogy a pionírvezetők korábban mind cserkészek voltak… Aztán 1989 után, amikor változott a rendszer, megjelent két pionírházas kolléga, kiránduló emberek, Tankó Albert és Balázs Ferenc, hogy kezdjünk cserkészettel foglalkozni. Így belesodródtam a cserkészetbe, majd valamiért egy időre kimaradtam, később 1992-ben elmentem féléves kiképzésre, és szerencsém volt, mert Jakab Emiltől, aki eredeti cserkész volt a keresztúri gimnáziumban, sok mindent megtanulhattam, s később létrehoztam a képzőben a cserkészcsapatot. – Mit szeret legjobban a cserkészetben? – A társaságot, a viselkedést, a természetjárást és egy csomó mindent. Ez szenzációs dolog. Egy gyermek, amelyik cserkészetre jár, az iskolában egész másképp viselkedik, mint a nem cserkész. Olyan dolgokat tanulhat meg, amit nincs ahol megtanítani. A cserkészek nagy része turista lesz és rendes ember. A tanítványaim közül nem egy maga is cserkészcsapatot alapított. – Hogyan talált vissza az egyházhoz? – Amikor változott a rendszer, 1989. december 24-én én már mentem templomba feleségestől. 1990-ben volt egy RMDSZ-gyűlés a moziban, azon jelöltek a helyi tanács tagjának. Így kerültem bele a politikába. Utána egyházi választások zajlottak és egyből főgondnoknak választottak, 2000 után közgyűlési tag is lettem. A közgyűlés a református egyház egyik legfelsőbb szerve. Később a református zsinatnak is tagja voltam, ami a két egyházkerületnek a törvényhozó szerve, úgy, hogy a mostani törvények egy részét még mi dolgoztuk ki. – Ha elölről kezdhetné? – Ugyanezt tenném. Tanár lennék, az biztos. Pap nem lehetnék, mert nem tudok énekelni. Egyszer fizikából érettségiztettem, többek között a pártelvtársakat is. Kivittek Bálványosfürdőre enni-inni. Hazafele behívtak vacsorázni egy vendéglőbe Csíkszereda alsó végében. Megettük a vacsorát, iddogáltunk, jó hangulatba kerültünk, s énekeltünk, sőt hangosan énekeltünk. Akkor mondták az elvtársak, hogy a tanár elvtársnak milyen jó hangja van! Akkor az egyszer dicsérték meg a hangomat. – Mivel telnek a napjai? – Nincs szabadidőm. Az unokákat rendezem, vagy mateket tanítok, vagy cserkészetre, vagy EKE-gyűlésbe járok. Például szombaton segítek kijelölni a hétvégén szervezendő teljesítménytúra útját. A sízés is nagy őrületem mai napig. Van egy matektanár barátom, vele járunk Homoródra sízni, s időnként kimegyek a Hargitára is. Ezen­kívül böngészem az internetet, újságot, könyveket olvasok. Nem tátogtatok. Daczó Katalin