kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Marjad, magyar!
Volt itt kérem minden az elmúlt hónapokban. Óriásplakát óriásszámokkal és kisebb, magát viccesebbnek hirdető, egy agysejtű, kétfarkú kutyagumi. A népet szavazni hívták, válaszolna egyetlen kérdésre. Igennel vagy nemmel. Egyszerű volt a feladvány, de nem ám a pártos magyarnak. Fondorlatot sejtett, felbuzdult az ősi virtus benne, és ősi hagyomány szerént cselekedvén, egymásnak esett. Csípte, marta, savazta szóban, tettel, cselekedettel egymást mind. Itthon és otthon egyaránt, mert egy a nemzet, és határt nem ismer a honfitársi szeretet. Ki-ki ahogy bírta, írta, megmondta a magáét. Jobbról, balról, középről üzente, tudja meg a nemzettárs, a nagyvilág, hogy ő miért NEM, és miért IGEN.
Volt, akire azért sújtott le, és akit azért savazott szét a népharag, mert azt hangoztatta: kimarad. Mellélőtt. Volt aztán oly bátor honleány, aki megüzente orbánviktornak, ne levelezzen vele, egyébként is lemond. Magyar marad forevör, de nem kell a polgárság. Sem olyan haza, amely idegen parancsszóra nem öleli keblére az ismeretlen agysebészt és annak elkendőzött pereputtyát. Másik hős honleány, aki a zsidózás fogalmát meghonosította kies tájainkon, egyenest táborozni menekült. Légy emberséges, ne népszavazz! Így savazott ő.
A nagy savazásban óriásira nőtt a hisztériával hizlalt picinyke bolha, buta elefánt lett belőle, aki elfelejtette, miért vagyunk a világon. Nagy volt a harc határon innen és túl, elmondta a sok nagy arc tévében, rádióban, megírta a fészbúkon, újságban, hírportálon, kié itt a tér és kié lesz, ha lesz, mert ha igen, akkor nem, ha nem, akkor igen lesz a jövő neve. Nagy volt a tét, és még annál is hatalmasabb a színjáték. Silány komédia, amelyben szín észnek vélte magát minden savazó, fellépett az üzenő rendező, harsogott a hangosító, villantott a világosító, de még a takarító nénik is addig sepertek, mígnem savazó celebek lettek. Aztán eljött a nagy nap, amikor urnákhoz járult a nép. Néhányan kétfarkú kutyaszorítóba kerültek, mások barátságos, meleg szobában, ágyban, párnák közt pihenték ki a nagy népsavazás fáradalmait. Voltak sokan, akiknél a postás egyszer sem csengetett. A román királyi posta úgy gondolta, jobb lesz így itt nálunk, Erdélyben. Végül a kevesebb több lett. Mindenki győzött, az is, aki nem, az is, aki igen. Hurrá! Üdvözlet a győzőknek! Koccintsunk pohárt! Akkor is, ha nincs még hepiend, mert kérdéses, megértik-e majd a matematikát azok, akik kvótában számolják a magyarnak a jövőt. Felrobban-e az üzenettől a brüsszeli szeszkazán, merkelni fog-e mindörökké Angéla? Elválik. Egy másik gondolat az, ami mindennél jobban bánt engem: megérdemli-e más nemzetek tiszteletét az a nép, amelynek fiai úgy akarnak megmaradni a vén Európában, hogy nem látván a lényeget, elbuknak egy egyszerű kérdésen, és népszavazás címen szétsavazzák egymást? Igen? Nem? Ez itt a kérdés. Választhat a maradék.
Lázár Emese
