Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő Hargita megyei nők mondják el, ők hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket. Magyari Tekla a magyar közszolgálati média székelyudvarhelyi tudósítója, saját vállalkozásának vezetője nap mint nap bizonyítja, hogy itt az ideje lebontani a nőkkel szembeni előítéleteket.

– Színésznek tanultál, tévés lett belőled. Hogyan, miért? 

– Való igaz, az alapképzettségem színész, bár az írás is már gyerekkoromtól érdekelt. Valószínűleg figyelemre vágytam – mert az extrovertáltság azért mindig is jellemzett, minden társaság bohóca voltam, ezért dönthettem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mellett érettségi után. Aztán az akkor még négyéves alapképzés után elvégeztem ugyanott egy „beszéd és nyelv az előadóművészetekben” szakirányú mesterit, amikor vállalkozóvá lettem, egy projektmenedzsment gyorstalpalót a Hargita Business Centerben, majd nem sokkal ezelőtt egy kétéves online újságírás képzést is Budapesten. Talán ennek veszem most leginkább hasznát, de mindenikből tanultam valamit. A televíziózás mintegy véletlenként, 2007-ben jött az életembe, s egyből hatalmas szerelem lett: a gyakran több hónapos színházi próbafolyamatokkal ellentétben, itt kétnaponta gyártottam valami produktumot, és én ilyen „gyorseredmény”-párti vagyok. Egyből a mélyvízbe dobtak, az akkori Magyar Televízió udvarhelyi tudósítója lettem, és éreztem, már nem tudok/akarok többé kiszolgáltatott színész lenni. De talán a gyors és széles körben látható eredmény az, ami miatt a televíziózás mellett döntöttem. Az írott sajtó a 2014-ben indult Nőileg magazinnal jött az életembe, második szerelemként.

– Pályafutásodat alkalmazottként kezdted, jelenleg vállalkozóként tevékenykedsz. Hogyan lettél vállalkozó?

– Cég- és alkotótársammal, Simó Csabával együtt mi mindketten inkább vagyunk alkotóemberek, akik számlát adnak a szolgáltatásaikról, mintsem vérbeli, profitorientált vállalkozók, azt érzem, de utóbbit is tanulgatjuk. A korábbi munkahelyemen, ahol tíz éven át voltam egy rövid megszakítással televíziós szerkesztő-riporter, úgy éreztem, megrekedtem, nincsen ahová tovább fejlődnöm abban a cégstruktúrában. Aztán 2016-ban a Nemzetpolitikai Államtitkárság meghirdette a Fiatal Vállalkozók Évét – kaptam az alkalmon, akkor jegyeztettem be a vállalkozásunkat. A remélt indulótőkét akkor nem nyertük meg a pályázaton, de valahogy lépésről lépésre kikerestük a technikai cuccok árát, fejlődgettünk, s már az is büszkeséggel tölt el, hogy még mindig itt vagyunk a mikrovállalkozói prérin, és még mindig nem bántuk meg, sőt. A vállalkozással járó stressz és adminisztráció ugyan nagyon nem az én műfajom, de a szabadság igen. Minden (köz)alkalmazotti luxust kárpótol, hogy szabad vagyok. Azt vállalok el, amit akarok. Akkor dolgozom, amikor akarok. 

– Mikrovállalkozást vezetsz, férfi kollégád van. Hogyan „viseli”, hogy Te vagy a főnök? Adódnak-e nézeteltérések a vezetői tisztségedből adódóan?

– Erről talán őt kellene kérdezni, de szerintem alapvetően remek „csapatot” sikerült az évek során kiépítenünk. Igaz, előtte is évekig dolgoztunk együtt, tizenév áll mögöttünk. A vállalkozásunk legeslegnagyobb értékének tartom a közös értékrendet, a jó munkahangulatot, talán ezért nem vagyok „igazi” vállalkozó. Nem lehet könnyű velem, egy rettenetesen domináns nővel, de hála istennek, végtelenül türelmes természettel áldotta meg az operatőr-vágómat a sors. Így eddig nagyobb nehézségek nélkül sikerült átvészelni az első hat évet. Ugyanakkor a televíziós világban ez a „hierarchia” leginkább így működik: a szerkesztő felel mindenért, ő egyezteti, szervezi, értékesíti és menedzseli a munkákat, a legyártásban azonban nagyobb hangsúly jut a megvalósítónak, az operatőr-vágónak. Nem érzem magam vezetőnek, még ha technikailag én vagyok a cégvezető meg a kommunikációs a csapatban, de nagyon igyekszem, hogy ne legyek túl sok. 

– Szerintem az operatőr és riporter egyformán fontos a csapatban, e tekintetben ezért mindkettő főnök. Ennek ellenére adott a kérdés: a ti csapatotokban ki a domináns?

– Alkatilag én vagyok a dominánsabb, az extrovertált típus, de a megvalósításban maximálisan a kollégámra bízom magam. Neki klasszisokkal nagyobb a tapasztalata, művészi hajlama, szépre való törekvése… Valóban csapatmunka a mienk, egyikünk hozzáadott értéke nélkül sem működhet. Szoktam is mondani, ha nem Simó Csabával dolgoznék, már régen nem lennék televíziós, túlzott elfogultság nélkül, Erdély egyik legtehetségesebb operatőrének tartom. Ez persze nekem is ad egy nagy önbizalmat, hogy egy ilyen kollégával dolgozhatok. 

– Szerinted melyek azok a főbb területek, amelyeket egy vállalkozás, intézmény vezetésénél a nők jobban kezelnek, mint a férfiak?

– A mi vállalkozásunk nem szokványos, pláne nem intézmény, ezért nem hagyományosan működünk, de azt látom, hogy a nők talán racionálisabbak (a nagyot álmodó, kreatív férfiak mellett), jobb határidő-menedzserek… De igazából én sem vagyok „klasszikus” nő – nincs mögöttem család, gyermek és az ezzel járó család vs. karrier verseny. Ha női vezetőket nézek a környezetemben, talán van bennük egy lágyság (ami belőlem vagy kiveszett, vagy alapjáraton sem volt), egy érzékenység, ami minden szervezetnek a javára válhat, de remélem, ez is tanulható.

– Hogyan oszlik meg az életedben a munka-szabadidő egyensúly?

– A szóösszetétel második részét nem értem. Viccelek, félig, én eléggé vállaltan munkamániás is vagyok, ezért talán kevesebb az igényem a szabadidőre – mert a munkám is roppant mód élvezem, az a kaland, az tölt fel. De azért egy intenzív hónap munka után én is nagyon vágyom egy kirándulós hétvégére, egy sokáig alvós hétfő-keddre – merthogy nálunk kissé megcserélődtek a napok: hétvégén dolgozunk a legkeményebben, hiszen akkor vannak a rendezvények, kedd-szerdától szabadabb kissé az életünk. De nincsenek klasszikus hétvégéink, az biztos.

– Miért szereted a munkádat?

– Mert fantasztikus emberekkel hoz össze, mert minden nap más és más, mert rengeteget tanulok minden interjúalanytól, mert alkotásnak fogom fel, mert hiszem, hogy ebbe a szomorú világba egy kis pozitivizmust, reményt, megerősítést csempészhetünk, mert nem értelmetlen Excel-táblázatokat kell tologatnom, mert nem értetlen emberekkel kell nyolc órában veszekednem, mert mások gyakran szabadidős tevékenységként fizetnek azokért az élményekért, amelyek bennünket munka közben érnek… És – ismétlem magam – mert szabad vagyok!

– Mi a legnagyobb kihívás a hétköznapjaidban?

– Nem szorongani, nem aggodalmaskodni, jó időben nekifogni a dolgok szervezésének, rugalmasnak maradni, felkészülni az esetlegességre, változékonyságra. A priorizálással is máig van megoldandó dolgom, nem szétesni, ha időnként nagyon nagy a nyomás, és főként: nem szétszórni az energiáim a nem fontos feladatokra. És bár fejlődgetek, de rengeteget kell még tanulnom időmenedzsment szempontjából is. 

– Ha meg kellene fogalmazni egy üzenetet a vezetői tisztségre készülő nők számára, mi lenne az?

– Hogy jövök én ahhoz, hogy üzengessek? De ha mégis? Tanuljanak, tanuljanak, tanuljanak, mindhalálig képezzék magukat – ideértve az önismeretet is.