Miután leírtam máltai utam szervezési, szállodai és személyzettel kapcsolatos, kétes ízű mazsoláit, amelyek többek között a sorozat indulásakor beígért egyéni szempontok meglétét is hivatottak voltak példázni, s azon túlmenően, hogy ez az egész történet eléggé sajátossá varázsolta utazásom nyolc napját, teljes lelkemmel fordulhatok a sziget történelmi-kulturális és művészeti világa nyújtotta különleges és ellentmondásos élményeim felé. Mert Málta különálló, fura világ. Egészen más, mint amit vártam. Persze, lehetséges, hogy én nem voltam eléggé tájékozott, illetve amikor olvasgattam, meg ismerősökkel, ott járt barátokkal beszélgettünk róla, akkor az információknak csak egy részére figyeltem. Esetleg eleve szűrt adatokkal találkoztam. Én ugyanis kifejezetten európai országra számítottam. Valahogy ezt sugallta a sokat emlegetett máltai kereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, a Máltai lovagrend és hasonlók, amelyek egyrészt a keresztény lét, a keresztény hit megőrzését és annak tevékeny terjesztését sugallják, és szolgálták, illetve szolgálják bizonyos értelemben mai napig, másrészt a középkor és a lovagi világgal együtt a lovagiasság eszméjét is, ami azért eléggé európai találmány. Ellenben az első benyomás, aztán a második és a harmadik is, egészen mást mutatott. A fellegekből a szigethez közeledve izgatottan igyekeztem mindenfelé hajladozva, néha lopva kipillantani a tenyérnyi ablakon, mert nem sikerült ablak melletti helyet szereznem, és amelyet bár inkább szunyókálásra használt az ott ülő, helyet cserélni velem mégsem volt hajlandó. Elsőként egymás hegyére-hátára épített, homokszínű dobozépítményeket pillantottam meg a néhol szürke, homokos, sziklás tájban, amelyet azonban kissé a mi, több színben pompázó, párhuzamosan elterülő nadrágparcelláinkra emlékeztető termőföldek váltottak fel a messzeségben. Ezek a pillantások, majd a repülőtér és végül maga Bugibba leginkább Közel-Keletet idézte. Mint ahogyan az életstílusuk is sokban hasonlít rá, meg természetesen a mediterráneumra is, bár ezt én nem szoktam gyűjtőfogalomként használni, amikor az odatartozó országok népeinek modus vivendijéről van szó. Mert igaz ugyan, hogy általánosan jellemző arrafelé a délutáni szieszta, majd az esti vendéglőző, teraszokon lüktető élet, mégis eléggé pontosan meg lehet állapítani, akár csak egy-egy fotó alapján is, hogy az épp hol készült? Mert Görögországban szinte csak férfiakat lehet látni, akik eléggé szemtelenül mustrálgatják az arra járó turistahölgyeket, míg asszonyaik a gyerekekkel csak a sarokról nézik szórakozó párjukat, esetleg arra sétálnak egyet perlekedni, de nem ül(het)nek le melléjük. Olaszországban rendszerint jól öltözött társaságok találhatók a pizzeriák, gelateriák és egyéb kellemes és elegáns nyilvános helyeken, míg az Ibériai-félszigeten általában igen zsúfoltak, tarkák, jó kedélyűek és eléggé hangosak a vendégek. Bugibbában a vendéglők, bárok és pizzázók eléggé kopottan, sokszor szedett-vedett székekkel, fedetten vagy teraszként sorakoznak a tengerparton vagy az utcákban. Rendszerint inkább picik, és legtöbbjük olyan elhanyagolt, de a helybeliek messziről is (ha egyáltalán van arrafelé távolság) odajönnek, akár hétvégén, akár csak úgy estére, hogy társasági életet éljenek. Fiatalok, idősebbek, nők és férfiak, fehérek, feketék és arabok nagy-nagy békességben fogyasztják a részben az olasz ételekből ihletődött, de mégis sok sajátosságot is kínáló konyhájuk fogásait. Máltán csodálatosan keverednek a lovagi középkor és a végvári építészet emlékei a mai arab mindennapok életével, egy lezser, kellemesen, kissé henye létet biztosítva, ahol nem kell föltétlenül betartani az időpontokat, nyugodtan lehet pihenni, mikor túl meleg van, és mindezt egy viszonylag jó életszínvonal keretei között, ahol az átlagjövedelem 1200, a minimálbér 750 euró. Legalábbis ezek az adatok ismertek a bevallott jövedelmek után. A valóság valószínűleg más, hiszen Málta, mindenféle változás ellenére még ma is adóparadicsom. A múlt század hetvenes éveiig a gyárak nem adóztak, utána is csak mértékkel. Ilyet sem hallottam eddig! És egyéb dolgok is történnek arrafelé, amelyek igen jó anyagi feltételeket biztosítanak, igen sokszor a korrupció és ki tudja, még miféle illegális módszerek segítségével, melyeknek mibenlétét és kilétét nem ajánlott firtatni. Bizonyíték rá Daphne Caruana Galizia autójába rejtett bombával való meggyilkolása tavaly októberben. Ő volt az az újságírónő, aki arról írt, hogy a szigetország irányítása bűnözők kezére került, és oknyomozó riporterként anyagot is gyűjtött ennek bizonyítására. Valószínűnek tűnik, hogy sokan egyetértenek mai napig az állításaival, mert a fővárosban, emlékére most is gyertyát gyújtanak a kitett képe előtt. Bár azóta jelentkezett az informátora is – szintén egy hölgy! –, és az Európai Parlament is elégedetlenkedik, mert szerinte Máltán sérült a jogállamiság és a demokrácia, sérült a sajtószabadság és a bírói függetlenség, az országocska továbbra is éli világát. Országocska – írom – hisz Málta területe mindössze 316 négyzetkilométer: ezzel a világ kilencedik, és Európa ötödik legkisebb nemzetközileg elismert független országa és az Európai Unió legkisebb tagállama. Kb. 450 ezer lakosa van: ezzel meg a világ egyik legsűrűbben lakott állama. Volt aztán egyéb újdonság is, persze lehet, hogy csak számomra, pedig tanár úr, kérem, készültem. Mégis ott kellett megtudnom, hogy két hivatalos nyelvének egyike a máltai! A másik természetesen az angol, hisz még 40 éve sincs, hogy kivonultak az utolsó brit csapatok a szigetről. A máltai nyelv igen furcsa hangzású, és bár latin betűkkel írnak, a nyelvük alapja az arab, amelyre egy olasz–spanyol–angol keveréknyelv tevődött rá, és ebből állt össze a máltai. Sokat hallgattam a semmihez sem hasonlítható hangzású beszédüket, amelyet a mindennapokban használnak, de ugyanúgy szinte mindenki ismeri valamennyire az angolt is. A kontinensről odaérkező, a migrációval valami módon mindegyre szembesülő európai polgár a mindenna­pokban szinte semmi jelét nem látja annak, hogy ezen a szigeten hamarabb kezdődött ez az Európát felforgató és olyan nagyon megosztó kéretlen emberáradat, és hogy ez az apró sziget már befogadott 20 000 bevándorlót. Mert roppant okosan végezte a dolgát: csak azok maradhattak, akik munkát vállaltak és eltartják magukat. Azaz megvalósította a valódi integrációjukat, és ma már következetesen visszautasítja, hogy újabbak letelepedését engedélyezze. Ő már megtette a magáét. Albert Ildikó