Emberközpontú nyelvművelést hirdetett Lőrincze Lajos, meggyőződése volt, hogy a nyelvi jelenségeket a társadalom szempontjából kell nézni, célul tűzte ki, hogy a nyelvművelés tárgya ne a nyelv, hanem az ember legyen. Hogy mennyire eredményesen végezte munkáját, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rádiós műsora, az Édes anyanyelvünk annak idején a Kossuth rádió leghallgatottabb műsora volt. A jeles nyelvművelőről, születésének 100. évfordulóján Komoróczy György emlékezik meg. Az Anyanyelvápolók Szövetsé­ge és még néhány szakmai szervezet 2015-öt Lőrincze Lajos-emlékévvé nyilvánította a jeles nyelvtudós és nyelvművelő születésének 100. évfordulója alkalmából. Az idén már januárban elkezdődtek és egész évben tartottak a róla szóló megemlékezések, konferenciák, anyanyelvi versenyek, és decemberben, a várakozás és szeretet havában sincs ez másképp. Lőrincze Lajos nevével e sorok írója legelőször Kazinczy Ferenc szülőfalujában, a Bihar megyei Érsemjénben találkozott iskolásként rádióhallgatás közben. Ma a Sátoraljaújhely melletti Szép­halomban, a néhány éve a Kazinczy-­kertben megnyílt Magyar Nyelv Múzeumában a két kiválóság emlékét őrző könyvekkel, tárgyakkal, fényképekkel, dokumentumokkal is találkozhat az érdeklődő. (A rangos intézmény szellemi irányítói nem feledkeztek meg az erdélyi/székelyföldi jeles nyelvvédőkről sem, mint amilyen például Nyirő József, Sütő András, Tamási Áron vagy Wass Albert; a székely nyelvjárás és székely népviselet fület és szemet gyönyörködtető anyaggal fogadja a látogatót.) Jómagam 1973-ban találkoztam személyesen Lőrincze Lajossal Budapesten a Nyelvtudományi Intézetben. Akkor ajándékozta – dedikálva – frissen megjelent Édes anyanyelvünk című nyelvművelő kötetét. Másnap a nagy pesti gyalogos forgatagban rám köszönt, búcsúzáskor üdvözletét küldte kolozsvári kollégáinak. Legtöbben a Kossuth rádió Édes anyanyelvünk című műsorából ismerték meg nevét. Igen népszerű, közkedvelt rádióműsorainak köszönhetően ma is sokan emlegetik őt. Tudományos, ismeretterjesztő munkásságának számbavételére terjedelmi okok miatt ezúttal nem vállalkozhatunk. Mégis illő legalább megemlíteni névtani és nyelvjárástani kutatásait, egyetemi oktató éveit, eredményes szerkesztői munkásságát (Magyar Nyelvőr), valamint azt, hogy társszerzője a vaskos Nyelvművelő kézikönyvnek és A magyar nyelvjárások atlaszának. Tagja volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyarok Világszövetsége elnökségének, elnöke volt a Magyar Tudományos Akadémia Anyanyelvi Bizottságának és tanácsosként dolgozott hosszú időn át a Nyelvtudományi Intézetben. 1952-ben Kodály Zoltán szorgalmazására indította el a rádióban az Édes anyanyelvünk című, eleinte havi, később heti rendszerességgel jelentkező nyelvművelő műsort. A nyelvhasználatról például ilyesmiket mondott: „Igen fontos, hogy írásod, beszéded legyen világos, értelmes, emellett hasson az érzelmekre, a szépérzékre is, legyen ízléses, formás (…) A nyelvet beszélő társadalom nélkül nincs nyelv, a társadalom pedig egyes emberek összessége. A nyelvi helytelenségek egyes emberek nyelvhasználatából indulnak ki, és válhatnak a rossz szokás terjedése folytán általánossá, társadalmi érvényűvé: nyelvromlássá, de ennek az ellenkezője is igaz: minél több embert tanítunk meg nyelvünk pontosabb, helyesebb, árnyaltabb használatára, annál inkább megszilárdul a nyelvi közízlés, nyelvünk jobban ellenáll a rossz hatásoknak.” Nyelvtudósi nagyságára most csak két dologgal utalnék: 1. Képes volt népszerűvé tenni olyan tudományos ismeretterjesztő műfajt, amelyet azelőtt fanyalogva fogadott a köztudat (az ő idejében végzett közvélemény-kutatás szerint a rádió leghallgatottabb műsora az Édes anyanyelvünk volt); 2. Emberközpontú nyelvművelést hirdetett (a nyelvi jelenségeket a társadalom szempontjából kell nézni, a nyelvművelés tárgya ne a nyelv, hanem az ember legyen). Lőrincze Lajos nyelvjáráskutatóként igen kedvelte a székely nyelvjárást, és szerette ezt a nyelvváltozatot beszélő népet észjárásával, humorával, furfangjával együtt. Ő maga is kedvelte a humort, a tréfát. Nyelvészek baráti társaságban ma is felidézik olykor az évtizedekkel ezelőtt megesett tréfás történetét az öreg székellyel. Adatgyűjtés alkalmával az egyik székelyföldi faluban szilvapálinkával kínálták a kutatókat. – Köszönöm, én ebből nem kérek, mert nagyon erős – mondta Lőrincze Lajos. – De vegye fel no, igya meg, jó szívvel adjuk – így a biztatás. – Köszönöm, nem kérek, ez olyan erős, hogy meghalok tőle. – Nem baj, tanár úr, csak igya meg, szívesen adjuk… A nyolcvanas évek második felében lehangoltan mondta: Sajnos, akadozva jönnek hírek a Székelyföldről, Erdélyből, keveset tudunk a kolozsvári magyar nyelvészeti tanszék életéről, folyik javában az elszigetelő politika. Megérte a rendszerváltást. Talán az adott neki lelkierőt, hogy még kórházi ágyán is tudott dolgozni. Gondoljunk rá kegyelettel!