borús égbolt
Lokális cirkusztól a globálisig
Rengeteg örvendetes és bosszantó esemény történik mostanában. Ahelyett, hogy örvendeznénk a fogyasztói társadalom és a demokrácia áldásainak, s igyekeznénk azok átkos hatásait kiküszöbölni, és tudatosan élni, mindenféle igazi és műbalhék terelik el a figyelmünket. Kisebbségi problémáink. A többségi nemzettel vívott temetői útóvédharcok. A már-már paródiába illő perpatvarok, amikor felelőtlen civilek, állami és egyházi elöljárók beengedik a csőcseléket a békés emlékezés honába. Amikor a pápa köntösét cenzúrázzák és megvezetik a mioritikus tájban és Transzilvániában. Amikor imádkozó nemzettársainkat büntetik temetőgyalázásért a randalírozók helyett a csend őrei. És sok más. Idestova harminc esztendeje alakulunk. A rést már felfedeztük, sötét vágányon száguldunk, de a fényt, amely ígérkezne az alagút végén, még nem. Ilyet csak szakirodalomban olvastunk.
Holott az európai túlfogyasztás napja idén május 10-re esett, a globálisé pedig úgy néz ki, hogy már júliusban be fog következni. Számunkra. És a stadionok fociultrái számára is, akiket bermuda-gatyában, aktív hangfalakkal a vállukon csődítettek be nemrég temetőkapun s annak kerítésén. Nem hinném, hogy torz nemzeti túlfűtöttségükben, fasisztoid karlendítéseik szüneteiben egy másodpercig is gondoltak volna arra – miközben a múltunkat lopva tapostak a sírokon –, hogy ők már a jövőben élnek, s most azt csalják, elhazudják maguknak azt az időt, amelyben fiaiknak, majd unokáiknak kellene élniük. Környezettudatosság és a múltban lezajlott események valós ismerete birtokában. Nyilván.
Azt mondja egy szociológus ismerősöm, hogy sokkal jobb lenne a világ és ígéretesebb a jövő, ha a világ mostani vezetőit és a dúsgazdag embereket, akik emberek sok százmilliós tömegét mozgató gazdasági potenciált birtokolnak, megfosztanánk a szabad és felelős cselekvés lehetőségétől, s munkatáborokba kényszerítenénk őket, ahol igen szerény és szigorúan ellenőrzött körülmények közepette kereshetnék meg a betevőt, és a munka szüneteiben elgondolkodhatnának önnön szűkebb és tágabb világuk dolgain. Akkor talán ígéretesebben alakulna a jövő. Nyilvánvaló, hogy időnként vissza kellene őket engedni a kormányrudakhoz, de talán megfontoltabbak lennének. Ha mégsem, akkor elfogulatlan bizottságok is tönkretehetnék nyugodtan a széles, de egyre szűkebb világot.
Éppenséggel most Csíkszentmihályi Mihály elméletei foglalkoztatnak, aki a globális jelenségeket vizsgálja, s a szórásban mi is benne vagyunk. Nem konkrétan, nem kizárólagosan. De mindenképp. S mintha érteném.
Létezik az Európai Bizottságnál egy olyan 2010-es tanulmány, amely Európa befogadóképességét vizsgálja. Az írják az okosok, hogy az öreg kontinensen 3,8 milliárdot képesek ellátni csak a huszonhetek (akkor még Nagy-Britannia benne volt a szórásban). A németek így 192 millió jóléti menekültet lennének kénytelenek örök vendégségre befogadni. Így Románia lakossága tízszeresére (215 millió), Magyarországé mintegy nyolcszorosára növekedne (83 millió), a legdrasztikusabb népességnövekedést talán Bulgáriának kellene elszenvednie (ott 104 millió embert kívánnak elhelyezni), de a lakosság arányához képest talán Észtország szívna leginkább, hiszen ott pillanatnyilag alig él 1,5 millió helyi polgár, de 43,5 milliósra kívánnák növelni a jövőben a lakosságot. Múlt év decemberében a marokkói ENSZ-konferencia is témául tűzte ki, csakhogy ebből a folyamatból – mármint a menekültügyi paktum előkészítéséből – kilépett az Egyesült Államok, Ausztrália, Magyarország, majd Svájc, Csehország, Lengyelország, Izrael, Olaszország, Szlovákia, Bulgária és Lettország is.
Romániából tartósan hiányzik mintegy hatmillió ember. A múlt évben több román állampolgárságú gyermek született külföldön, mint idehaza. Ennek alapján akár az is vizionálható e terv mentén, hogy ide még több idegen jöhet, mert a román jobban porlik, mint a szikla. A nép szétpereg, mint a pelyva. Szétszórja Európa gazdasági szele, mint a porszemcséket. Miközben mi a maradékukkal és önmagunkkal viaskodunk.
„A jó élethez nem elég kidobni a rosszat. Ha nincsenek egyértelmű céljaink, akkor értelme sincs az egésznek” – írja Csíkszentmihályi Mihály. Én ezt úgy értelmezem, hogy amennyiben a posztmodern ember, aki a kultúra, a technika, a jólét birtokában él, s tulajdonképp ezek infúziós kábelei tartják életben, s ha bekövetkezik egy hosszabb áramszünet, akkor gyakorlatilag halálra van ítélve. Európa ilyen. Gyakorlatilag képtelen külső erőforrások nélkül fenntartani önmagát. Ideig-óráig segítene ugyan a betelepítés, de a népességrobbanás még inkább erősödne a mérsékelt égövön, és a pusztulás megállíthatatlan lenne. A megoldást – ebben a júliusi kánikulában, árnyékban ülve – abban látom, hogy exportáljuk a fogyasztói kultúrát és a jólétet minden égövre, s a konzumidiótává lett népességű egzotikus országokban is divatba jön majd az egykézés, illetve az, hogy a karrier oltárán az egyének feláldozzák a családot, megszűnik a gyermekvállalási kedv, és teret engednek az inproduktív szivárványos másságnak. Nem kell ehhez más, csak havi nettó ötszáz eurós fizetés koponyánként, megfelelő számú bevásárlóközpont s némi logisztika. Egy generáción belül máris látszani fog az eredmény. És minden rassz odahaza fogy majd, nem Európa hátán. Megérné ezt tenni. Más megoldást nem látok.
Simó Márton
.jpg)
