kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
tiszta égbolt
Lezárás
Mi magunk csinálunk bolondot saját magunkból – állapítottuk meg pár ismerősömmel találkozva, az utcán, fél percre megállva a rohanásból. S értetlenségünket fejeztük ki afölött: miként van az, hogy év végére mindenki úgy tesz, mintha megszaporodott volna a dolga, szeretne ügyeket lezárni, adósságokat megadni és behajtani, korábban tett ígéreteket beváltani. Igyekszünk, hogy ne maradjon kifizetetlen számla, legyen rendben minden dolgunk, zárjunk le minden folyamatban lévő ügyet, mintha az év végével minden véget érne, s az új esztendőben valami merőben új dolog kezdődne. Pedig tapasztalatból tudjuk, hogy nem úgy van, sok minden marad a régiben, ugyanott folytatjuk befejezettnek hitt, félbe-szerbe hagyott dolgainkat, ahol abbahagytuk. S mégis eljátsszuk, hogy rohanunk, s fontosak vagyunk, mert nagyon fontos az, amit teszünk. Közben összecsapnak fejünk fölött a dolgok, s úgy járunk, mint az egyszeri rest asszony, aki mikor hirtelen megözvegyült, az sem tudta, mihez fogjon: „Dagasztanom is kéne! Sütnöm is kéne! Mosnom is kéne! Vasalnom is kéne! Meg hát siratnom is kéne…! Jaj, Istenem, most mit csináljak!?”
Bizonyára azért a fejvesztett rohangálás, mert a felpörgetett mában élünk, élvezzük a pörgést – egy ideig! –, miközben lelkünk, elménk a nagyszüleink és szüleink által élt és megélt múlt kiszámíthatóságára, tervezhetőségére, ciklikusságára, szokások és rítusok, gyakran tiltások által szabályozott ritmusára vágyunk.
No meg azért is rohangálunk, hogy a viszonylagos jóléti időszakokat követő válságos periódusokban – mint amilyet most is élünk immár hét-nyolc éve – is megtartsuk legalább korábban elért életszínvonalunkat, jövedelmi szintünket, kielégítsük kényelmi igényeinket, s ha lehet, ne csak a hasunkra gyűjtsünk, hanem lelkünkre is. Mindez pedig egyre több erőfeszítést igényel korlátozott lehetőségeink közepette, ez pedig több munkával, több időráfordítással jár.
S mindennek megissza a levét a kedélyállapotunk, megsínyli egészségünk, s előbb-utóbb rámennek emberi kapcsolataink.
Az év vége – szüleink, nagyszüleink példáját követve – arra késztet, hogy lezárjuk ügyeinket, tisztázzuk nézeteltéréseinket, rendezzük adósságainkat, mert nem szerencsés dolog lezáratlan ügyekkel kezdeni az új esztendőt. Azzal vigasztalom magam, hogy nincs veszve minden mindaddig, amíg megvan bennünk ez az igény: még megállhatunk rohanásunkban, még figyelhetünk önmagunkra és egymásra. Megvan a remény arra, hogy ismét ráébredjünk: az a jó számunkra, ami környezetünk számára is jó. S míg ez a remény él bennünk, esélyünk van arra, hogy a hét szűk esztendőt bő esztendők kövessék. Tehát, álljunk meg egy kicsit, ne csináljunk bolondot saját magunkból.
Áldott, békés és boldog új esztendőt kívánok minden olvasónknak!
Sarány István
.jpg)
