Létezik-e az írói szakma?
Vagy mesterség? Netán hivatás? – egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy már, vagy még lenne. Volt már rá eset, hogy be kellett volna írni egy-egy szerződésbe ezt az „állapotot”, de nem ment. A „rendszer” nem engedte. Aztán az is előfordult, hogy a vállalkozásom tevékenységi körei közt kellett volna szerepelnie ennek, így, ebben a formában. Esetleg szóba jöhetett volna a „szépíró”, bár annak van egy kissé „pejoratív” felhangja, hiszen létezik kies irodalmi életünkben valami ilyesmi, de az egy kaszt. Egy viszonylag zárt társaságot jelöl, ahol nem vagyok bent. Nekem ez kellene, ez a „sima” íróság. Megnéztem a hazai CAEN-kódok közt. Mintha „bele tudnám inkadrálni magam” a 9003-asba, ahol a festők, szobrászok, a restaurátorok, a független publicisták találhatók, mert ott van egy besorolás, amely az „egyéni” vagy a „magán” írókat is beleérti a csomagba – úgy hangzik államnyelven, hogy „scriitor individual” –, tehát: „magán” vagy „egyéni”. De legalább író! „Az író egyéb tevékenysége bármely témában, beleértve a regényírást és a szakírást.” Ez már a magyar TEÁOR-ban leledzik, amely a kavarodás kiiktatása végett ugyancsak EU-konform, s szintén a 9003-as foglalkozási besorolásban található. Viszont én az egyszerű szóhoz ragaszkodnék, amely köznévvel jelöl és meghatároz. Asztalos. Kerekes. Kádár. Adószedő. Lelkész. Döntse majd el aztán valaki más, hogy magán, hogy egyéni, hogy szép. Esetleg rusnya is van? Biztosan. És rossz is. Menet közben elválik, hogy miféle asztalos az illető. Lehet műbútorasztalos, koporsókészítő. A kerekesszakmával is baj van. Szerintem kihalt az utóbbi évtizedekben. Azt hiszem, hogy a legtöbb ember a gépkocsiszerelés egyik ágazatára gondol ezt hallván. A kerekes maradéka ma már közönségesen „gumis”. Ebben „minden” benne van, s évente legalább két alkalommal igénybe is vesszük a szolgáltatásait, amióta gumiabroncsaink kinőttek. Páran még emlékezhetnek Kerekes Jóska bára. Mint a szomszédos faluban is, ahol más volt ugyan a kerekes, tegyük fel, hogy Pista bácsi, akit a személyi igazolványában Tóth vagy András névvel is vezettek. Kerekes Pista azonban csak egy volt, s őkelme is e különleges jártassága miatt örvendett közmegbecsülésnek. Változó idők. Ó. Változó foglalatosságok. Ugye a költő „bárd” volt, amolyan rend- és észbontó és lázadó is, ki merte vagy nem merte dalolni, hogy „Éljen Eduárd!”. Aki felforgató volt olykor, s – bár nem mindig értett a hadi mesterségekhez, vívni, nyilazni nem tudott – képes volt kimenni a csataterekre is. Az író – a saját felfogásom szerint – sokkalta nyugodtabb, érettebb valaki, aki magunk helyett is gondolkodván „rótta fel” a megvalósult és álmodott valót. A mi történeteinket, s velük, bennük, általuk regélt. Hogy máris „bloggerré” züllött volna az írói mivolt. Valami gumissá vedlett volna, mint a kereket építők tábora, ha élni szeretne, s használni? Nem hinném. Úgy ülök le naponta a betűk tengeréhez, hogy ma is szép kerek mondatokba terelem a szavakat, míg hasábok lesznek, sűrű oldalak belőlük. Vajon kerekeket gyártok, amelyekhez nem jár már tengely, szekér vagy ló sem? Elsuhan a világ mellettem, miközben én itt?... „Curikkolok”?... Vagy állok a tegnap behajtott kapuja mögött?...
Pár napja történt. És megvigasztalt a helyzet, amelybe csöppentem. Tébláboltam a városban, s miközben vártam valakire, beléptem a közeli könyvesboltba, ahol kiszemeltem volt magamnak egy könyvet. Odamentem az egyik polchoz, végignéztem az adott helyen a sok színes kötet gerincén, és rövid tájékozódás után kivettem a vágyam tárgyát. Jól beidegződött mozdulattal fordítottam magam felé a hátlapját – árcímkét keresve –, majd kinyitottam. Ott írta, legalul, a védőborítón, hogy 50 lej. Elővettem a megfelelő bankjegyet és a pénztárhoz lépdeltem. A boltkezelő – évtizedek óta ismerem – beütötte az árat, valamit még babrált a billentyűzeten, majd kinyomtatta a nyugtát, és egy határozott mozdulattal eltette az ötvenest, majd elővett egy piros színű tízest. Mondtam is mindjárt, kétkedve, hogy nem kell visszaadnia nekem semmit. – Dehogynem – vágta rá mosolyogva –, azért a húsz százalék kedvezmény, mert író vagy… Megköszöntem, de nem mondtam semmit. Mit mondjak? Hogy nem kellett volna? Hogy nem jár? Örömmel vettem tudomásul, hogy létezem. Hogy mindennek dacára! Forog még az írói „kerék”, s bizonyos helyeken jut nekem a kedvezmény. Ha más nem is.
Simó Márton