enyhe havazás
borús égbolt
Léptecskék
Most már látszanak a nyomaink a friss hóban! A kétéves kislányom nem engedi, hogy fogjuk a kezét: egyedül akar járni, lépdelni kezeslábas overalljában a friss hótakaróban. Úgy is néz ki, mint az első holdra szállók, akik holdport szedegettek harminckilós ruhájukban.
Jó móka ez a hóporral való barátkozás a gyermeknek. Apró léptei játékos nyomokat hagynak mögötte. A gondosan felöltöztetett, imbolygó rózsaszín füss-emberke minden lépésének örül, viszi őt a tiszta gyermeki lélek. Csak az arcát és a kezét nem takarja meleg öltözet, amint ballag a hidegben. Merre visznek bennünket, felnőtteket a lépteink? Sokszor mi magunk is csökönyösen kitépjük kezünket a jóságos Atya kezéből.
Egyedül akarunk járni! Lehet, meg van engedve – visszhangzik bennünk a Fölöttes Én –, de csak tiszta, gyermeki lélekkel! Ehhez kell egy kis eligazító fénysugár az idei adventben! „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben” – tanúskodik a 18. zsoltár. Kis lelki mécsesek lángja vezet bennünket az ünnep felé a járványszünet idejében.
Fényjelek, amelyek rávilágítanak a tökéletes útra, lelki ösvényre, amely az ünnep, az igazi létélmény felé visz. Az adventi koszorú fényjelei megtörik a hosszú téli esték homályát. Azon töprengek, hogy e kis világító mécsesek fényéhségünk jelképei. Annak jelei, hogy mi alapvetően a világosság és a reménység hírnökei, gyermekei vagyunk. E röpke időben jó útra kell találjunk, olyanra, amely a téli séta után hazavisz. Létkérdés ez! Mint ahogyan az erdei ösvények is ki vannak jelölve a hegyimentők, természetjárók által, úgy az Isten országa felé vezető ösvények is gondosan kijelöltek.
Festegetik kántálók, verselők, fohászkodók, tanítók, mesélők, meghittséget teremtő csodálatos háziasszonyok. Miközben kontinentális méreteket ölt az utazás vágya, az erdei és a lelki ösvényeken továbbra is kevesen járnak. Pedig az ember alaptermészete, hogy járni tud, azaz lassan, alaposan megismerni ösvényeket. Az utazás egy sokkal későbbi fejleménye az evolúciónak. Természetjáró és templomba járó ember közt valójában nincs is különbség. Az utazó jelleme azonban egészen más.
Láthatjuk, hogy az utazó a vágyainak foglya. Az utazási feltételeit, előírásait egy rendszer szabályozza. Utazási éhségét és elszántságát felismerve a rendszer tudja, hogy az országokat átszelni, repülni vágyó „kliens” gondolkodás nélkül teljesít minden feltételt. Miközben mesterien kidolgoztuk az egymástól való elzárkózás társadalmi lehetőségeit, és falakat emeltünk kapcsolatainkba, azon töprengünk, hogy mely távoli országba is válthatnánk üdülőjegyet, ahol igazolványunk és pénzünk ellenében kényeztetnének. A délelőtti hótaposó séta lassan véget ér.
Szülőként megfogom a hóban járó dermedt kis kezet, amelyet felfedezőútjára az imént szabadon engedtem. „Kis lépés egy embernek, nagy lépés az emberiségnek”– mondta Armstrong. Igaza volt: adventben minden kis lépés a hóban a nagy lépésre, Jézus földre szállására mutat. Nagy dolog ez az emberiségnek! Kislányom orcája most még piroslik a hidegtől, és sír is vetkőztetés közben, de a könnyek mögött ott az öröm, a hóélmény. Mehetünk be a meleg szobába, jön a déli álom, alvás! Mindeközben azon gondolkodom, hogy az adventi időben még kikkel is indulnék rövid hótaposó utakra, kiket várok családi fészkembe, és kihez is mehetnék el mindennemű utazási feltétel nélkül, egyszerűen csak látogatóba?
Solymosi Alpár unitárius lelkész
